Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)

szinonimája... hanem a hagyományőrző, szerves társadalmi fejlődés megjelölésére szolgál. Ebben az értelemben tehát a kormánykoalíció a konzervatív és liberális értékek alapján áll”;

b) Bibó mindvégig, egész művében, analíziseiben szembefordult a konzervatív szellemmel és politikával, miként a múlt századból induló, a két világháború között élő irányzatait ő restaurációnak tekintette;

c) mindezekkel kapcsolatos, hogy jó szava nemigen volt, sem a harmincas években, a negyvenes évek elején, illetve 1945 után a Horthy-rendszerről.

Németh László művéből:

a) a harmincas években, a negyvenes évek első felében egyaránt elhatárolta magát az akkori politikai bal- és jobboldaltól; nem harmadik utat hirdetett, hanem szellemi-politikai-etikai különállásának, nézőpontjainak demonstrálására harmadik oldalt;

b) ezzel kapcsolatban az értelmiséget mindig a nemzet jelenének-jövőjé- nek letéteményeseként kezelte, az „értelmiség hivatásá”-ban az egész társadalmi progresszió hivatástudatát áhította;

c) minőségforradalmának gondolataiban a társadalmat a nemzetet legjobban sújtó kontraszelekció ellen fogalmazta meg ajánlatait.

Még két, mindkettőjüknél közös, és Illyés Gyula életművel is felerősített gondolat emelendő itt ki. Az egyik a szociális érzékenység, a szegényekkel, megtévesztettekkel szembeni szolidaritás — Bibó itt a hajdani falukutatók „urbánus” szárnyára is nyomatékkai felhívja a figyelmet -, a másik az összes égető társadalmi és szociális problémának az európai társadalomfejlődés, kultúra, az európai szellemi áramlás összefüggéseiben való vizsgálata.

Ezek a hosszú távon vállalt és érvényes támpontok, amelyek Csurka István önépítő programjából hiányoznak; nem építésük hanem főépítésük megy végbe (miközben megjelenik az igazság kisajátításának, szinte egyedüli képviseletének pozíciója és retorikája). De hiszen Fülep Lajos - éppen a népi-nemzeti hagyomány egyik alapját jelentő, Választ indító, azóta is annyiszor, most ebben a vitában is idézett - a Nemzeti öncélúság című írásában több mint fél évszázada átvilágította már a szindrómát, amelyről Vekerdi László a Fülepéhez méltó tiszta, megfogalmazással és erkölccsel azt mondja: „... a nemzet, ha el akarjuk kerülni az öncélúságba való torzulását, nem nagyon lehet önépítés eredménye.” Főképpen - tenném hozzá - ha mint látható, milyen nyilvánvaló ebben az önfeépítés.

Fülep arról, aki magát a nemzeti jelleg „szabadalmazott ismerőjének” tartja, annak alapján értékel, hogy „valami megfelel-e őszerinte a magyar jellegnek, vagy nem”, azt mondja, hogy „az értékelés ezen módja szerint nem a dolgoknak az értékéhez, hanem az eleve megkonstruált nemzeti jelleghez való viszonya dönt értékük fokáról...”; továbbá: „az értékelvről való lemondással logikailag együtt jár a megismerésről való lemondás... s amint a nemzetinek nevezett kritérium az értékelés helyére lép, minden megismerés - így magának a nemzetinek megismerése is, megsemmisül, nincs, ami a tapasztalatot ismertté, megértéssé feldolgozza, szellemi-erkölcsi hierarchiába rendezze, nincs, ami világítson és mérjen; helyén ösztön, érzés, indulat csapkod vaktában, vagy nyugszik magában, s mert vak, azért közömbös is, és viszont; érzés értékelv nélkül nem is lehet más. A közömbösnek nem mond ellene a nagy zaj és harciasság időnként - más célokért lángol. Ha igazi problémák

151