Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Lőrinczy Huba: Így írtál te. Hódolat és imitáció, vallomás és paródia (Márai Sándor: Szindbád hazamegy)
I. Bp., 1977. 157.). A Szindbád hazamegy egyszerre meghatott és ironikus szerelmi vallomás egy elsüllyedt, múltba tűnt világhoz, hol merőben más volt az élet, más, „ünnepélyes” volt még a tél is (78.): a Trianon előtti Magyarországhoz. A könyv címszereplője csonkítatlan egészként őrzi emlékezetében „... az örök hazá”-t, holott „... az irigy ellenség már esztelen önkénnyel szétszabdalta ezt a teljességet” (103.). A szöveg egyebütt is (89.) szóba hozza a trianoni veszteséget, s elárulja a regény- fóldrajzt megannyi helységneve (köztük Kassa!) szintúgy, hová, melyik időbe mereng vissza Krúdy-Szindbád-Márai. Nem csupán az ország volt teljes akkor, hanem - így az elégikus-ironikus fikció - teljesebb, minőségibb volt az emberi élet is. „Szindbád tudta, hogy Magyarországon minden jobb, mint a külországokban...” (102.), „Szindbád csak Magyarországon érezte jói magát” (80.), ezért Bécsen túlra nem is igen merészkedett (uo.). Nincs kétség: szeretetteljes irónia vibrál e mondatokban, ám a regény egésze mégis a régi élet- s magatartásformákat dicsőíti, s Pest ellenében a vidéket emeli piedesztálra. S miért volt jobb, minőségibb a Trianonnal elmerült hajdani élet? Mert úribb volt, patriarkálisabb, meghittebb, bensőségesebb, ráérősebb, méltóságo- sabb. Mert voltak nagy örömei és nagy bánatai. Mert mély volt és megszenvedett. Mert szertartás volt benne minden: az evés, az ivás, a kocsi zás, a fürdő, a bevásárlás, az udvarlás, a szerelem, a hallgatás, de még a halál is. Mert magyarnak lenni sors volt, büszkeség és szomorúság. Mert voltak szertelen álmok, éltek valódi egyéniségek. Mert nem volt mohó és kíméletlen tülekedés könnyű és felszínes sikerekért, nem az aranyborjú és az üres szenzációk körül táncoltak részegülten az emberek. Mert - s ez igen erős nyomatékot kap a regényben - az irodalom „... még igazi volt, tehát nem kiagyalt »program«, nem is meztelen kenyérharc, hanem szép és bátor szélmalomharc...” (48.), „... s mindenestől őrzött és kifejezett valamint, ami Magyarország tartalma és értelme volt...” (54.). „Szindbád” emlékezetében fölvonulnak rendre a közelmúlt nagyságai, Ambrus Zoltántól Kosztolányi Dezsőig, Osvát Ernőtől Karinthy Frigyesig, Török Gyulától Csáth Gézáig (a megoldás nem éppen Krúdyra, annál inkább Máraira vall: ilyféle mozgalmas tablón örökíti meg az Egy polgár vallomásai és a Föld, Föld!... is a húszas évek közepének párizsi művészvilágát), s az újabb tehetségek közül - mint Jó magyar” - csupáncsak egy említtetik; a keresztnév és a versidézet alapján könnyű benne József Attilára ismernünk (42-43.)... Mindez egy időből kisesett, halálsejtelemmel teli ember látomása, s amennyire valóság, épp annyira a képzelet és a megszépítő messzeség szüleménye. Mítoszok könyve is a Szindbád hazamegy: az Ázsiából eredt, ekként Európában idegen és magányos magyarságé (korántsem véletlenül szövi át a könyvet Kelet, a keletiség motívuma), a történelmi határok közti országé, a régi életformáké, s a narrátori pozíció lehetőséget ád Márainak arra, hogy egyszerre legyen kívül és belül e mítoszokon, egyszerre lássa s láttassa őket ellágyuló lírával és gyöngéd, néhol csípősebb iróniával. Ha nem volna zavaros és képtelen a társítás, e regényt elégikus paródiának avagy parodisztikus elégiának is minősíthetnék. Ámde vélekedjünk akárhogy, annyi bizonyos: egy értékekben szűkölködő, kisszerű és megvetett világból sóhajt vissza a szerző egy tán tágasabb, értékekben bővelkedöbb világba, mert hőséhez hasonlóan neki is úgy tetszik, „... mintha az idő csákánya lebontotta volna a múlt tekintélyes és nemes épületét” (119.). (Akadémiai Kiadó - Helikon Kiadó, 1992) 1253
