Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Voigt Vilmos: Folia Estonica I.-Észtország a fordulat előtt
VOIGT VILMOS Folia Estonica I. ✓ Észtország a fordulat előtt Végre! Pusztay János a szombathelyi főiskola Uralisztikai Tanszék kiadványainak sorában megindította észt sorozatát. (Amint köztudott, korábban már megindult a szibériai és a finn évkönyvsorozat - Specimina Sibirica és Specimina Fennica címmel - világnyelveken és finnül.) Voltaképpen legalább évszázada tudjuk, hogy az észtek éppúgy rokonaink, mint a finnek, ám ennek nem túl sok jele volt eddig. Nem tizedakkora az észt nép és kultúra, mint a finn - azonban nálunk az észt tárgyú kiadványok el sem érik a finnekkel foglalkozó kiadványok tizedét. Voltaképpen legelőször olvashatunk e kötetben olyan kiadványt, amely e csodálatos rokon népnek van szentelve. Magától értetődik a témaválasztás és a közvetlen szerkesztők személye is. Már Gorbacsov Szovjetuniója összeomlásának tünete volt a balti államok függetlenségének visszanyerésére irányuló mozgalom, amely most, úgy látszik, sikerrel járt. Végül is erre utal a kötet témaköre „a fordulat előtt”. Mai Kiisk asszony pedig észt, a budapesti (ma udinei) finnugrista professzor, Bereczld Gábor felesége, Urmas pedig egyik fiuk, akik legalább úgy magyarok, mint észtek. Ok érezhetik leginkább, mit is jelentett a fordulat Észtországban. Annál fontosabb e kötet, mivel még mindig úgy látszik, nem is fogjuk fel kellőképpen, milyen a felelősségünk a nálunk is mostohább sorsú finnugor népek és kultúrájuk iránt. Noha a volt Szovjetunióban Észtország helyzete még mindig a legjobb volt (szinte olyannyira, mint a cári Oroszország idején a finn nagyhercegségé), azért a betelepítés, a termelés és a kultúra bolsevik rendszere itt is teljesen felszámolta a két világháború közti Észt Szabadállam (Eesti Vabariiki) birtokos paraszti, világ- kultúrához kapcsolódó, lutheránus és hallatlanul szorgalmas életvitelét. Noha az észt tudomány a háborús veszteségek, az értelmiség javát elvivő emigráció és deportálás ellenére is tovább élt, sőt a hatvanas évekre újító törekvésekben biztató, a hetvenes évektől kezdve pedig önállóságra törekvő mozgalmat kezdeményezett - azért nem sokan bíztunk abban, hogy megérjük az észt függetlenség újjáéledését. Akik ismerik egyetemi dolgozószobám előtt a folyosói „faliújságot”, észrevehették, hogy ott hovatovább két évtizede ott látható a három balti állam lobogóját mutató képeslap. Soha, senki sem kérdezte, miért és mi is ez? Remélem, azért nem kérdezték, mert tudták a választ. Most is ott vannak a függetlenségre utaló lobogók - hiszen ez nemcsak egy deklaráció dolga, még hihetetlenül sok tennivaló maradt ahhoz, hogy a csodálatos életerejű kis észt nép teljesen független, a mai Európa vastörvényei (lásd: vaspata) között is életképes maradjon. Nem a pesszimizmus, a józanság mondatja, amióta deklarálhatták önállóságukat, egyre inkább kiderült, igazán támogató barátjuk, szövetségesük kevés. Mindennapi gondjaikban megint csak magukra számíthatnak. Még nekünk sincs mondjuk önálló nagykövetségünk Tallinnban (gondolom, Maputóban még van, hiába, van akinek ottaniak a rokonai!), nincs vendégprofesszorunk az egyetemen, nincs kulturális csereegyezményünk, eddig nem volt észt orgánumunk (egyéb1254
