Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Lőrinczy Huba: Így írtál te. Hódolat és imitáció, vallomás és paródia (Márai Sándor: Szindbád hazamegy)

írói szándék. A Szindbád hazamegy hódolat és imitáció, vallomás és paródia egyszersmind.

Függetlenül attól, hogy a főhős fiktív személy, a kisregény rendkívüli hitelességgel és plaszticitással jeleníti meg Krúdyt, az embert és írói világát, pontosabban: már-már valószínűtlen ügyességgel kelti azt az illúziót, „mintha” (e kötőszó kitüntetett szerepéhez még visszatérünk!) csakugyan egy apokrif Krúdy-szöveget olvasnánk, amelynek központi figurája A vörös postakocsi szerzője. Számtalan eszköze, fogása van Márainak ahhoz, hogy megteremtse ezt az érzékcsalódást - valamennyit még fölsorolni is aligha győznénk. Csupán a legfontosabbakra szorítkozván: a szellemidézés sikere nagyon is függ attól, mennyire felel meg a Szindbád hazamegy föalakja hiedelmeinknek és előfeltevéseinknek, az életrajz és a művek ismerete, valamint a kortársak vallomásai alapján bennünk derengő Krúdy-víziónak. Nos, Márai a hősformálásban is remek illuzionistának bizonyul. Tisztában van azzal, hogy Krúdy emberként sem, művészként sem volt intellektuális jelenség, hanem sokkal inkább ösztönös alkotó, sajátos életérzések és - hangulatok gyakorta szeszélyes gomolygásának hordozója és kifejezője. Megfelelően e fölismerésnek, a Szindbád hazamegy nem szisztematikusan gondolkodó hőst állít elénk, hanem a lét titkainak s önnön közeles elmúlásának megsejtőjét, ki fogalmak helyett az emóciók, a képek s a mágikus képzettársítások világában otthonos. Innen van, hogy leginkább az impressziók, látványok, hangok, szagok, ízek bűvölik, innen történeteinek, kérdéseinek, axiomatikus kijelentéseinek szándékos és ironikus banalitása. Krúdy-Szindbád nem csavaros létfilozófiák kimó- dolója, hanem végső, bár tagadhatatlanul közhellyé egyszerűsödött igazságok birtokosa. Számára „az élet értelme” „a hallgatás” (114.), a „ legfőbb bölcsesség” pedig, „... hogy az élet eliramlik” (117.). Alkotásra sem holmi racionális megfontolások, ontológiai eszmélkedések késztetik, hanem a szükség (59.), még inkább a bensejében megszólaló hang, amely olyan, mint „egy magános mélyhegedű”-é (60.). „Ezért írt, s csak olyankor írt, mikor hallotta ezt a hangot” (uo.), „... mert e pillanatokban, mikor a hang megszólalt, csukott szemei mögött derengeni kezdett a látomás, s képeket látott, mint az alvajárók” (63.). Ne tagadjuk: ez a portré - egészét és részleteit további ecsetvonásokkal árnyalhatnék - adekvát a képzeteinkben élő Krúdy-vízióval, legföljebb az életrajzban, de főként a művekben oly nagy szerepű érzékiség, buja, némelykor perverz erotika jeleit hiányolhatjuk róla. (Ez utóbbi komponens a Márai-regény nyelvéből, hasonlat- és képanyagából is jószerével kimarad.) A nemiség felötlő hiánya - vagy jobb, ha így mondjuk: emlékké spiritualizálódása - viszont szervesen következik a főhős léthelyzetéből. A kisregény „Krúdyja” megfáradt, halálosan beteg ember, ki messze túl van már a könnyű nőkön, a hús, az ösztönök csábításain, s kinek vére olyannyira megcsillapult, hogy helyét a hitvesi ágyban - mily finom az utalás! - „... egy ideje Zsóka, a kisleány foglalta el...” (10.).

Túl az eddigieken, az arcmás valószínűsítését szolgálja a téveszthetetlenül egyedi viselkedés, a gesztusok, a szertartásos cselekedetek s megnyilatkozások és a jellegzetes színterek aprólékos bemutatása, nemkülönben a címszereplőt körüllengő elégikus hangulat. S aligha maradhat említetlen a szellemidézés fogásai közül a tömérdek parafrázis, a szakadatlan rájátszás a Krúdy-művek alakjaira, helyszíneire, motívumaira. Az öregedő Balzac létező lényként szólongatta a maga teremtette mitológia egyes hőseit - Márai elfáradt írója sem tesz másként (8-10. stb.). Ki tudná megmondani, hány Krúdy-novelle és -regény vegyüléke és sűrítménye a Szindbád hazamegy ? A magunk részéről itt beérjük azzal, hogy A vörös postakocsi, illetőleg a Boldogult úrfikoromban motívumkincsének szerfölött invenciózus hasznosítására irányítjuk - ha csak futólag is - a figyelmet. Az előbbi egyes részleteinek, mozzanatainak parafrázisai szinte a teljes regényt átszövik (10., 23., 30-31., 36., 56., 78., 79., 118., 124.), utóbbi pedig a „Csikágó” (vagyis a New York) kávéházban és a „London” szálloda éttermében „történtekhez” ád inspirációt, a múltba révedés futamaihoz, tér és idő összeolvasztásának - Mihail Bahtyin kifejezésével: a kronotoposznak - a bravúrjához,

1250