Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Lőrinczy Huba: Így írtál te. Hódolat és imitáció, vallomás és paródia (Márai Sándor: Szindbád hazamegy)

léthelyzete, ideálvilága, művészi magatartása és stílusigénye felöl közelítünk. Krúdy úgy volt részese Budapest irodalmi, nappali és éjszakai életének, hogy mindvégig idegen maradt a fővárosban; Márai hasonlóképp. Egyikük is, másikuk is viszolyogva szemlélte „az izgatott” metropolist, ahol a „... hajnali órában is a ragadozók nyugta­lanságával és agyafúrtságával járkáltak már a szomorú emberek a mindennapi kenyér után” (19.), s ahol mindkettejüknek „... a méltatlan környezettel, a tudatlansággal, ízléstelenséggel, az álirodalommal, a süket embertelenséggel” kellett birkóznia (115.). Krúdy is, Márai is telve volt nosztalgiával egy méltóbb, értékőrző és -teremtő világ iránt, s ha előbbi a vidék idilljében és a „bűbájos múlt idők”-ben vélte megtalálhatni a menedéket (vö.: Fülöp László: Közelítések Krúdyhoz. Bp., 1986. 83-118.), utóbbi Kassa és a szepességi polgár mítoszát mutatta föl mintaként. S melyikük művészi magatartását jellemzi hívebben az alábbi futam? „Oda kellett perzselni magát az élet lángjához, s ugyanakkor meg kellett menteni lelkében azt a szemléletet, melynek szirtfokáról (...) hidegen, beavatottan és indulat nélkül nézte az emberek tébolyodott párharcát...” (65.). Ami pedig a stíligényt illeti: Krúdy káprázatos nyelvi fantáziája, mondat-, szöveg-, hangulat- és látomásteremtő bűvészete, nemkülönben zeneisége magától értődön feltétlen hódolatra (e regényben mesteri imitációra) indította az ugyancsak nyelvmágusi adottságú s ambíciójú Márait. S túl az eddigieken, akad még egy momentum, miről semmiképpen meg nem feledkezhetünk. A nyugtalan és sza­bályszegő életvitelű Krúdy örökkön úton lévő, kalandor vérű hőse, Szindbád (akár a Vendégjáték Bolzanóban Casanovája) mintegy modellként, előtanulmányként szolgál ahhol a később megformált alakhoz, ki révbe csak a halál pillanatában érhet, s kibe Márai a saját léteszményét sűrítette: a Béke Ithakában Ulysseséhez. A Szindbád hazamegy azért is lett páratlan remeklés, mert szerzőjének személyes érdekeltségét, vallomásos izgalmát úgy burkolja, hogy egészen mégsem rejti el. Márai úgy teremti újjá Krúdy világát, hogy közben - indirekt módon - a magáéról is beszél. Csupán látszólag együgyű a kérdés: kiről is szól ilyképp e pazar kisregény? Krúdy- ról? Szindbádról? Márairól? Mindhármójukról - és egyiköjükröl sem, hanem egy fiktív figuráról, amely (aki?) mindnyájukhoz hasonlít, s valamennyiüktöl különbözik. A szemfényvesztés regénye a Szindbád hazamegy, s főhőse sokkal inkább káprázat, elfoszló tünemény, mintsem valóságos, azonosítható személy. Bár nem róla mondja a narrátor, reá érvényes leginkább: „... ködszerü alakzattá változott, mint a szellem­idézők ülésein a médium szájából előpárolgó ködalak, melynek van keze, és mégsem egészen ember, van hangja, s mégsem szól tökéletesen emberi hangon” (118.). Hasz­talan ilyformán a nagyon is egyértelmű ajánlás - JK. Gy. emlékének” -, hasztalan A vörös postakocsi szerzőjét identifikáló utalások, mozzanatok sokasága (a származás, az életkor, a termet, a fejtartás, a szokások és kedvtelések, a lakcím - sokáig foly­tathatnék!) - mindez a bűvészmutatvány, a Márai rendezte szeánsz kelléke csupán, eszköze a félrevezetésnek. Szindbád hazamegy - figyelmeztet már a mű címe is, azonosítván az írót egyik legkedvesebb teremtményével, jelezvén egyúttal: e könyvben Krúdy nem a maga esendő, hétköznapi valójában, hanem regényhőssé átlényegítve lép elénk. Márai alkotása - egynémely pontos adatai, ténytisztelő részecskéi ellenére - a legkevésbé sem életrajzi karakterű, valamiféle hiteles biográfiai adalék, hanem a faktumokat is költészetté párló, szuggesztív epikus fikció. Krúdy-Szindbád utolsó napjának eseményei és statisztái rendre költött események és költött alakok, s még az író jellegzetes regényhősei sem föltétlenül az általa adott néven szerepelnek. Rezeda Kázmért és Krónprinc Irmát nem érinti a változás (124.), ámde Alvinczi Eduárd csakis „Felvéghy”-ként említtetik Márai szövegében (8-9., 23., 124.). S elárulja e játszi névparafrázis önmagában is: a Szindbád hazamegy szerzője teremti is, nem csupán felidézi Krúdyt és világát. A hős, ki előttünk megjelen, a fantázia szülötte, s sze­mélyazonossága már csak azért sem tisztázható, mert alakjába - noha az elbeszélői kívüliét mindvégig érzékelhető - nemegyszer a narrátor is belémosódik. S amily bonyolult képződmény a címszereplő, éppoly komplex a mű szövegében testet öltő 1249

Next

/
Oldalképek
Tartalom