Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Dalos Margit: A szív paradicsoma, anno 1992 (próza)
tam vihogni, titok se itt, se máshol nem létezik, na jó, lehet, hogy a bolygók állása nem volt ily kedvező, de tudod mit? örülj neki, mert lehet, jiogy kiderült volna, hogy Koméniusz sem kell a tisztelt professzor uraknak, fejünkre ily talentumot csak nem ültetünk; addig jó, míg nálunk okosabb nincsen; tudjátok: similis simile gaudet. Ugye, mentél Koméniusszal, Johannes Amos Comeniusszal, innen is, pedig a Kisgömgölyűn is végig mellette voltál, hirdetted, amit mondott, vele együtt mondtad, hogy aki visszavonul szíve hajlékába, s ott egyedül az Úristennel lakozik, az megtalálja az igazi, a tökéletes lelki békét és boldogságot, a szív paradicsomát. De én először féltem Florence nénitől, és félt az egész tanári kar, amikor beült a vizsgákra, igen, akkor mi elég sokat lógtunk, sétálni jártunk a városba, és csavarogni az erdőbe, és nem értük fól ésszel, hogy mért történik minden, miben mi van átmentve és miből; nem bontottuk ki a Ma- karenkóba és didaktikai alapelvekbe csomagolt csempészárut; szerettük a kis egész napos proletárokat, a többin meg nevettünk, méghogy szocialista embertípus, és azért sem tanultuk meg, hogy hogyan kell tekerni a szocialista emberdarálót, dehát a vizsgákon mégiscsak féltünk, ismeritek ezt ti is, végül is mindnyájan emberek voltunk; tizenhetedik század, vagy huszadik, csak egy köpésnyi a távolság köztük. Florence néni a Pavlov kutyája és Makarenko mögé dugta az egész Budapesti Iskolát, a férjét, az egész világ pszichiátriai tudományát, de ő maga a kutya és Makarenko mögül lopva kinézett, és a szemében benne volt minden, úgy, mint egy cseh testvérnek az ellenreformáció kellős közepén, de ez sem jó, sántít ez a hasonlat is, Istenem, Istenem, milyen viszonylagos minden; az apósom szemében kemény gyűlölet gyűlt, ha Pázmány Péter nevét hallotta, úgy mondta, Pázmán Péter, és megesküdtem volna, hogy magát az ördögöt látja fekete patákkal. Mindnyájunkban magva és gyökere vagyon minden gonosz vétkeknek... mondtuk mi az öreg szemébe, s az egészen egy kicsit meghatódtunk, ma sem tudom, hogy az öregen-e vagy Pázmány Péteren, de valószínű, hogy a kettőn együtt, s egyszerre szerettük az ágostai hitvallásúakat s a jezsuitákat. Közben nevettünk, hogy a meghatottságtól ne kelljen zavarba jönnünk. Valahonnan mindig tudni lehetett, hogy jön a Florence néni, befutott vele a vonat, a kiskatonák kötelességszerűen igazoltatták, de a detektívek nem sokat törődtek vele, ilyen korú nők egyedül már nem szökdösnek csak úgy át a határon, meg ismerték is már, egymásnak adták tovább a drótot: valami tanbanya Pestről, s ha kevés volt az utas, előfordult, hogy a táskáját is lesegítették. Pillanat alatt terjedt el a hír az egész kollégiumban: Florence néni most fordult be a kétágú templomnál, most kapta szembe harmadszor a szelet; ha egyszer abba a városba kerültök, mindig készüljetek rá, hogy szembe kapjátok a szelet, a szárnyakat tanácsos félig bevonni, s úgy araszolni a lökdöső ellenszélben, mert tárt szárnyakkal könnyen rükvercbe mehet át az ember. Florence néninek aurája volt - igenis, ezt így mondják: aura - ilyen lehetett az ősi vizsgabiztosoknak; ha leszállt a vonatról, a városban egy percre megfordult a szél, bizonyos emberek nehezen vették a levegőt, s olyanokat mondtak, hogy leszálló légáramok, vagy frontátvonulás; a logikatanárnak éjjel ablakot kellett nyitni, s álmában nyöszörgött, mint egy gyerek, a didaktikatanár éjfél után kettőkor fölkelt, hogy egy hatásos idézetet írjon ki még Co- meniustól. Igen, jól hallod, a te Comeniusodtól, akkor a mesterednek bizonyos 1227
