Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Dalos Margit: A szív paradicsoma, anno 1992 (próza)
DALOS MARGIT A szív paradicsoma, anno 1992 Minden egyezés vagy hasonlóság a valósággal: a véletlen műve. (egy régi film bevezetőjéből) Megint a szárnyamon ültök, álltok, könyököltök, menjetek arrébb, a Kisgöm- gölyűn nem cincáltak annyit, mint itt, pedig ott szűk a hely, s láthatatlanul is arrébb kellett húzódnom mindig, vagy lebegve felfeküdni a cigarettafüst-rétegekre, szmog-gomolyokra, jó esetben az igazi szélre, de ha nem figyeltem, a szárnyam lebillent mindig, s meglegyintette az emberek arcát, ilyenkor a hajukat simították hátra: már megint össze-vissza lógnak a hajszálak, vagy egész tincsek rakoncátlankodnak. Először ez az egész csak véletlen volt, de aztán sokszor éltem a lehetőséggel, és nevettem, hogy a kopaszok is hogyan simítják hátra a fényes fejüket, mintha még hajuk lenne; néha valósággal fájt a rekeszizmom, hang nélkül nevetni rettenetes nehéz. Mért mondjátok, hogy nem sokáig lesz hosszú a szárnyam? Hallom, hogy sutyorogtok, mi az, hogy megnyesni, lenyesni, és ez a majdnem fenyegető kinyesni, meghogy Gábriel, Rá- fáel, Mihály; igaz, hogy a papíromat nem láttamoztattam, semmit se láttamoztattam, mert nem is volt semmi, csak ráfeküdtünk a fényes rétegekre, mint zökkenőmentes, kanyargós csúszdákra, ne mondja nekem senki, hogy ez járatlan út volt; fényesre koptatott, s itt-ott szinte kivájt volt a légtér; használták ezt mi előttünk sokan, bár igaz, hogy a Plútó és Szaturnusz állása igazán minekünk kedvezett, ezer évben egyszer, ha összejön ilyen; az egybeeséseket kihagyni nem lehetett, és minden, mintha a Kisgömbölyűre lett vplna beállítva a csúszda-menetben végig; láthattuk a fényét, Nap, Hold s az EDÁSZ, minden minekünk segített; reflektoroztak, villogtak, jeleket írtak a feketeségbe, én meg követtem a Hermes Florence nénit, de volt úgy, hogy előtte repültem, hogy töröljem a port a fenenagy csúszdáról; igen, ilyesmire is képes vagyok, nemcsak a hangtalan röhögésre; a szárnyammal is úgy tettem, mint egy tollsöprűvel, millió apró csillagot ráztam ki belőle néha, kicsit meg is kopott az egész — látjátok - s az ingem ülepe is szitásra vásott, nem is tagadhatnék semmit, árulkodnak a jelek; Gábriel szemfüles, észrevesz mindent, Mihály meg egyenesen a vesékbe lát; nem félek, nehogy azt higgyétek, s nem is bánnék semmit, csak ne mentünk volna potyára; a visszafelé út volt rettenetes nehéz, az elnehezült szívünk visszahúzott mindig, akkora volt benne a földhözragadt bánat, hogy a Merkúron s a Plútón túl is a Kisgömbölyű gravitációjában toporogtunk. Ne mondjátok meg a főangyaloknak, de néha másztunk, mint a kutya, fogódzkodtunk a szúrós csillagokba, s a szárnyunk csak lógott, mint egy ázott verébé. Igenis, Hermes Florence nénivel mentem, te is mentél Koméniusszal az 1700-as évek valamelyikében, azt hiszed, nem tudom, amikor Hernbornban kerestek rektort, de elakadtatok az úton, szégyenletesen elakadtatok, kár raj1226
