Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút
összejártunk, sokat diskuráltunk. Zoli Németh László unokaöccse volt s felfigyelt rá, hogy én mit csinálok. Ő majd még felbukkan egyszer történetünk folyamán, egy bizarr epizódban - de lehet-e bizarrabb, mint ez az utolsó: összefutásunk ötven év után újra! Kilátogatott hozzám ide Londonba, elhozta ezt a rajzot és elmondta történetét. Régről gyűjtötte rajzaimat, maga se tudta, miért. A háborúban légitámadás érte házukat, mjndenük elpusztult, ottveszett a romok alatt; ám ez a rajz, ez az egy, ázottan, tépetten, összeütögetve - előkerült a romok alól s ő kihozta, mint furcsaságot. Piroskám meg bekeretezte tte... KL És praktizáltál is, mint építészmérnök? Is-is. Rácz Aladárnak, a cimbalomművésznek (akit Stravinszkij „a cimbalom Paganinijének” nevezett és még komponált is neki:) - atyai jó barátomnak házat terveztem, mert alighogy visszatelepültek Magyarországra, összejártam velük — KL Akinek cimbalom tanszéket kreáltak a Zeneakadémián'? Honnan ismerted? Aladár a harmincas évek közepén telepedett haza Párizsból. „Körülnézni” jött haza, de nyomban ottragadt. Yvonne-nal, svájci-francia feleségével ott lakott albérletben, a szüleim szatócsboltjával szemközt és nálunk vásároltak. Egy ízben felfigyeltek arra, hogy valaki a „raktárban” a Bach-hegedűparti- tákat gyakorolja. Kíváncsiak lettek rám, betörtek hozzám a raktárlakásba és én meg, franciarajongásommal úgy estem hálójukba, mint az elhódított muslica a szongária-pók hálójába. Mindig franciául beszéltünk; ha magyarul kezdtük, csakhamar „visszacsúsztunk” - a felesége akkor még nem tudott magyarul. Yvonne Barblain lausanne-i hegedűművésznő volt, de az angyalian zsarnoki cimbalmos mellett csakhamar zenei és emberi árnyékává sápadt, zongorakíséretté, gondolata kitalálójává, boldog rabszolgafeleséggé. Elbűvö- lőek voltak együtt és külön-külön. Nem cigánynak, inkább indiai gurunak gondoltad volna Aladárt (többnyire úgy is ült, lótuszülésben a dívány közepén, jóltartva mindeneket bölcsessége nem apadó pabulumával). Csakhamar testhezálló lakásra találtak, egy sokudvaros öreg bérkaszárnya leghátsó-legfelső emeletén és mindenki ott tolongott náluk, muzsikusok, irodalmárok, la creme de la créme és tous qui content. Ha egyszer magához ragadta a szót, más nem beszélt, csak ő nyilatkozott és amit - és ahogy, az magvas volt és spektakuláris: mondta-mondta. Ez a cigányszármazású zenei zseni egyszerrre falta fel a nyelvet és a francia műveltséget - harminc évig élt Párizsban -, az enciklopédisták tárháza: ez volt szellemének öreghorgonya, azokat olvasta, fújta kívülről és azokhoz tért vissza. Csak a prózát ismerte, a líra hidegen hagyta s ahhoz botfüle volt. Ott éltek, eldugva, hátsó udvarok mögött, a negyediken, de szellemileg a huszonnegyediken a provinciális Pest fölött s noha ebben a társaságban nemsokára hemzsegtek a sajtóbetyárok és a zenei korifeusok, az, hogy engem bálványuk, Bach János Sebestyén mutatott be a hegedűhúrokon keresztül, meg hogy én voltam első pesti barátjuk, akit felgábliztak és tudott „az ő nyelvükön” franciául - ezen a réven mindvégig a „belső körhöz” tartozónak tudhattam magam és úgy is kezeltek. Wanda Landowska volt a nagy példa és a főellenség. Aladár szentül hitte és haláláig bizonygatta, hogy a cimbalomütő közvetlen kapcsolata a húrokkal hangszerét a klavicsembalónak fölébe helyezi s élete örök mérkőzés volt a 1212
