Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút

ott volt, benne volt a kisujjamban: az ókor, a középkor építészete, a barokk. Waelder Gyula is tanárom volt, a „magyar barokk” megalkotója, medveter­metű, minden értelemben „nagyember” és foglalkoztatott építész; azonfelül MÉP-képviselő („Magyar Élet Pártja” - ez volt a kormánypárt). Ő nemegyszer bizalmasan értésemre adta, hogy ha beállók hozzá, az irodájába kulinak, a tanszékére tanársegédnek, hát a hónom alá nyúl. Akkoriban a „Kis Kardos” volt az adjunktusa (így hívtuk - amilyen karikalábú-köpcöske volt), úgy tu­dom, utóbb megörökölte a tanszéket. Nekem azonban nem fűlt a fogam hozzá, hogy a képviselőgóré zsúfolt irodájában rakásra rajzoljam a barokk ablak­feltéteket, edikulákat és miért? Mert belémesett az újdándiság, ez a nyüves nyavalyakórság, belehabarodtam „Corbu”-be (ahogy az adeptusok Le Corbu- sier-t becézték), bele a Bauhausba. A mozgalom rabszolgája lettem, azono­sultam vele. Még hogy Waelder Gyula „magyar barokkja”? Essen belé a súly. A fiatalság már ilyen: a Besserwisser, a Jobbantudomka. Ha valamibe be­leviszi a csököny, hát akkora meggyőződéses diáré vesz rajta erőt, hogy nincs az az öszvér, amely nála elmozdíthatatlanabb. Máig a talpamban a tüskéje - hiszen végig kellett néznem elhitványodását, megértem összeom­lását, az iskola csődjét, a rá felbőszült világcsömört. Tudod, ebihal-korban az ember szereti feltalálni a maga puskaporát, ésde még ez a (lopott) puskapor is olyan, mint az ezredszer feltalált meleg víz; aztán csudálkozunk, hogy a mi meleg vizünk - nem robban... Tán gyanítod már, ezzel az emeletes alany­zavarral miféle öntelt, ifjonti zavarodottságot akarok érzékeltetni... KL És azok a diadalívek itt a hallban, bekeretezve: azt még funkcionalista korszakod előtt rajzoltad? Kedvtelésből? Is-is. A Waelder-tanszéken, amolyan „házifeladat”-féle volt. „Ilyesformán-vol- taképpen!” - ez volt a szavajárása medvetermetű, dörmögő professzorunknak, aki egyszer, szeszélyből, mintha az ötletet a levegőből kapná le, így szólt:- A legközelebbi órára! Diadalívet nekem! Mindenki! Maga is! - kacsintott gálánsán egyetlen kolleginánkra, a csinos, magas Marianne-ra (aki a geodé­ziai tanszék tanárának a lánya volt), majd szúrós-szigorúan a szemüvegét rám szegezve, hozzátette: - meg maga is... Én azután rajzoltam is neki, nem egyet, de hatot. Tudtam is, szerettem is perspektívát rajzolni: abban gondolkoztam, az objektum távlati megjele­nésében. Te ebben civil vagy, Lorcsikám s ezért nem is tudod elképzelni, rajzos embernek micsoda gyönyörűség az. A dolgok körülforgatása; a tervel- getés a pauszpapíron; az alaprajzi lehetőségek kibontása s ugyanakkor egyez­tetése a homlokzati megoldással; megformálás-átformálás, első ötletvázlat, huszonötödik, véglegesnek vélt, majd elvetett vázlat a huszonhatodik kedvé­ért... Olyan buziság ez, Lorcsikám, hogy az ember tökéletesen elfelejtkezik a világról, magáról meg az idő múlásáról és egyszer csak így kiált fel: „Jézus Mária, hát már tizenkettőre jár, mindjárt éjfél és én még nem is ebédeltem!” Ilyen az építészet annak, akit „az isten is fiók-Vitruviusznak teremtett”, aztán élete valahol gurulatot kap, már más istenek is vannak ám az Olümposzon, meg más múzsák is, Klió, Melpomené, Polihimnia... Bocsáss meg, rapszodikus kitérés volt csupán ­KL De hogy kerültek ide ezek a rajzok, Londonba és épp a diadalíveid1? Volt egy évfolyamtársam, F. Zoltán; kiváló építész lett - ő, 4-5 évvel idősebb lévén, már mint „öregdiák” került az évfolyamba - igen kedveltük egymást, 1211

Next

/
Oldalképek
Tartalom