Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)

Mert bizony rosszul, a maga számára is megfoghatatlanul rosszul volt. Ha elkezdődött egy rossz mozdulatra a szédülés, hányinger, izzadás, hiába volt ott mellette, akinek legjobban örült, úgy érezte, semmi sem mentheti meg többé a sötétségtől, zuhanástól és az ezzel járó rémisztő félelemtől. Ráadásul nem tudta elképzelni, mitől szűnne meg a rettenetes állapot, a szenvedés tehát végtelen tartamúnak tűnt: tagolatlanul folyó, fájdalmas, nyomorúságos időnek, amelynek hol is lehetne partja?

Reggel elbeszélgetett vele az osztályos orvos: megnyugtatta a hitetlenkedve néző, kínlódó Farádi Szabót, hogy meg fogják gyógyítani. Másnap a kezelőorvosa, egy középtermetű, racionális, minden formaság nélkül viselkedő, fiatal férfi a vizsgálatok eredményét összefoglalva közölte vele, hogy agyérgörcs- re gyanakodtak, de szerencsére inkább csak arról lehet szó, hogy meszesedés miatt kevés vért és oxigént kapnak az agysejtjei: ettől szédül. „Kap tíz kavin- toninfúziót, ez rendbe hozza. Aztán hazamehet, de otthon is szedje a gyógyszert, akár élete végéig” - bocsájtotta el enyhe fricskával.- Tíz napig kell itt lennem, - újságolta a délután riadt arccal érkező Olgának - infúziót kapok. Már ma is adtak.

Olga az ágy végén függő kórlapot vizsgálgatta: az ápolónők gondosan bejelölték rajta a gyógyszeradagolást.- Nem lesz semmi bajod, életem! - Az asszony arca kipirult a reménytől és a megkönnyebbüléstől. - Isteni idő van odakint, ha meggyógyulsz, csak sétálunk, beszélgetünk, egy ideig nem szabad csinálnod semmit.- Az orvos is azt javasolta, hogy koromra való tekintettel nem szabad túl sokat dolgoznom.- Art neked a szellemi tevékenység. Mindig mondtam - próbált kicsit tréfálkozni Olga.-A nem szellemi tevékenység viszont egyáltalán nem árt. Majd meglátod, ha innen kikerülök!- Lassabban a testtel, uram! Tegnapelőtt még meg akart halni.

Csakugyan korai volt még férfibravúrokra gondolni. Rendkívül gyönge

volt, örült, ha mozdulatlanul fekhetett. A szédülés csak a negyedik napon kezdett csökkenni. Pontosan érzékelte egyik este azt a pillanatot, mikor szervezetében átbillent valami a kiszolgáltatottságból, az elveszettségből a szabadulásba, a biztosba. Óvatosan feküdt, nehogy egy rossz mozdulattal elkezdjen forogni vele az ágy, mint már annyiszor, és egyszerre megérezte, hogy vége az „örök ingásnak”. Valamilyen szilárdságot tapasztalt magában, pontosan az ellenkezőjét annak a kilátástalan, végtelen cseppfolyósságnak, amitől annyira félt és annyit szenvedett. És ami valahogy tárggyá tette önmaga számára is. Betegsége annyit jelentett, hogy ő valamiféle rossz szerkezet, semmi több: megszűnt a személyisége. Ha maradt is belőle valami kevés, lehúzódott szerveinek, testrészeinek és sejtjeinek a legmélyére: alig lehetett hozzáférni. Farádi Szabó a kór napjaiban dologként és nem lélekként létezett s ez volt betegségében a legelviselhetetlenebb: vérig megalázta. A kórházban töltött első öt nap alatt „valami” lett belőle, nem pedig „valaki”, aki beszél, gondolkozik, véleménye, érzései vannak, szeretné, ha rettegését megértenék, szóval, ha részvéttel volnának iránta. De nem: ő szakmai föladat volt, amit hozzáértő szakembereknek meg kellett oldaniuk. Egy alkalmazandó technika viszonya kapcsolta őket Farádi Szabóhoz. S ezt olyan természetesnek tartották, kifeje1180