Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)
zetten erénynek, hogy amikor hősünk el akarta panaszolni kezelőorvosának, mennyire megosztottnak érzi magát, mióta csak tárgy, a fiatal, egyébként együttérző fajtájú férfi elnézően mosolygott rá:- De hát ha meg akarjuk magát gyógyítani, akkor nekünk pontosan ez a dolgunk! És valóban: amint a fordulat bekövetkezett, s az emlékezetes pillanat után, amely olyan volt, mintha a tenger-dobálta hajóról a kikötő szilárdan álló kövére lépünk, - Farádi Szabó elújságolta a javulást az orvosnak, a viszonyuk is megváltozott. Újra személy, ember lett, akivel akár politikáról vagy bármi másról el lehet beszélgetni. Például egy nő szépségéről. Amikor legközelebb Olga besietett hozzá s a kórteremből kisétáltak a nagy, virágokkal, kényelmes karosszékekkel rakott hallba, Pista észrevette, hogy a fiatal orvos ugyancsak megnézi magának az asszonyt. Nem csodálkozott: fehér vászonnadrág, nárciszsárga blúz volt nyúlánk termetén, s arca fölött, amely most kétszeresen is lelkes volt a kinti napsütéstől meg a jó hírtől, hogy Pista alapvetően jobb állapotban van, a sűrű, fekete haj már egy titokzatos festmény végső értelmét adta meg. Estefelé, míg az ablakon át a szomszéd épület tetején turbékoló, udvarló és kényesen tipegő fehér galambokat figyelte, megszólította az orvos, aki tudta, hogy nincs felesége.- Mondja, ki volt délután az a csinos látogatója? Farádi Szabó nem gondolkodott.- Egy nagyon régi szerelmem. A másik ügy tett, mintha semmi különös nem volna ebben a válaszban:- Gratulálok. Gyönyörű volt! Egész kivételesen szép. Cs-t meghökkentette Pista betegsége.- Barátom, mit képzelsz? A betegség az én műfajom, nem a tied.- Most majd szerepet cserélünk: neked eztán nem lesz semmi bajod, én meg tele leszek nyavalyával.- Hülyéskedsz? Akkor már valóban elmúlt a veszély.- Az orvos mondta, hogy se sokat innom, se dolgoznom nem szabad.- Hogy-hogy? De ne hallgass az orvosokra! Én ismerem őket, szeretnek ráijeszteni az emberre.- Azt mondja, megöregedtem. S Farádi Szabó csakugyan nem tudott szabadulni attól az életében először fölmerült gondolattól, hogy betegségének, legalább részben, a kora az oka. Hatvanadik évéhez közeledve nem volt ebben semmi meglepő, csakhát ő eddig kortalannak tekintette magát, lehetőségeit végtelennek, s az idő most hirtelen lecsapott rá. Gyógyulása azonban olyan újjászületésszerű mámorral töltötte el, hogy amikor a tizedik infúziót is megkapta és a kórházból elbocsájtották, s oldala mellett Olgával a lakása felé hajtott, meg kellett feledkeznie ezekről a baljós töprengésekről. Az utolsó napok egyikén különben is az történt, hogy beültek a kórház büféjébe, újra ízlett a kávé, s Pista frissnek, erősnek érezte magát. Olga a fürdőköpenyes karjába kapaszkodott:- Tudod, hogy ha hazajössz, sürgősen „fuzionálnunk” kell?- Nekem mondod? Rengeteg bepótolni valónk van. - S szegény Farádi 1181
