Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)

jöttek, a homokos talaj egyre jobban kiszáradt, mind többet kellett a vízbe menekülni a hőség elől. Farádi Szabó és Andris átvették ennek az egykedvű- nek látszó életnek az ütemét: korán keltek, fürödtek, fát gyűjtöttek, heverész- tek, elvándoroltak a sziget valamelyik ritkábban látogatott részébe, bagolytol- lakat kerestek vagy elhullajtott őzagancsot, nyilazóversenyt rendeztek vagy csak hallgatták a sűrű nap nyomása elől az erdő szélső fái alá menekülve, matracaikon elnyújtózkodva a szüntelenül dolgozó kék harkály kopácsolását. Végre megfeledkezhettek magukról. Ez volt a legtöbb, a legjobb, amit a sziget adni tudott: önkívületi állapotot, amiben a dolgok elnyugodtak, nem kavarogtak tovább, úgyhogy a kínzó kérdőjeleivel gyötrődő István azt se bánta volna, ha soha nem kell visszamennie a városba, hogy a valósággal szembenézzen.

Délelőttök aranyába és esték barna, végtelen köpenyébe öltöztette őket az erdő. És ezt az időnkívüli ajándékot mégcsak fokozták az esti tüzelések, a fejük fölött átröpülő bagolypárok, meg a hullócsillagok, mert már július vége felé jártak és egyre több hosszan zuhanó ékszerét dobálta le magáról az ég.

Farádi Szabó tudta, hogy nem szabad kimondania, mennyire telítve van fénnyel, látvánnyal, csönddel és türelemmel. Tudta, hogy mintha csak figyelnék az égiek, azonnal megbüntetik, ha kiegyensúlyozottnak látják. A boldogságnak meg még a fogalmát is elhessentette az agyából: megtanulta, hogy megnyúlt képpel kell panaszkodnia, sóhajtoznia a legvakítóbb napsütésben is, a zöld káosz látványának öröme vagy a víz örök meséket suttogó habjai között is. Ezt a ravaszságot, bölcsességet hagyományozták rá a parasztősök.

Fiával is csak az ebédről, a kivágandó száraz nyárfákról, az esti fácánrikoltások gyakoribb vagy ritkább voltáról beszélgetett: se nem vidáman, se nem szomorúan, csak úgy, ahogy már évek óta az erdő törvényeihez szokott halandónak illik.

Mindez hiábavaló volt.

Az utolsó nap estéjén, miután összecsomagoltak és a fölszerelést berakták a kocsi csomagtartójába, le kellett bontaniuk a sátrat is. A nagy ponyvát gondosan összecsavarták, a rudakat azonban nem rakhatták kocsira, azokat a sokéves gyakorlat szerint a tisztástól nem messze sötétlő fenyvesbe vitték. Hármasával összekötözve adogatta föl Pista egymás után a fa csúcsához közel kapaszkodó fiának, hogy az a törzshöz szorítva, hegyes végükkel lefelé folerő- sítse őket. Csakhogy közben elég sötét lett, a fenyők között még kevésbé lehetett látni: amikor már az utolsó, szükségszerűen négyes köteget vitte volna oda a kijelölt fához és lehajolt, hogy egy ág hegyét kikerülje, egy másik letört végű fenyőgally, éppen a hirtelen mozdulat erejétől vadul beledöfótt a bal szeme sarkába. A fájdalom szinte megtántorította, mégis folnyújtotta Andrisnak a három és fél méteres rudakat. És csak miután visszamentek a kocsihoz, mutatta meg az egyre jobban égő, lüktető szemét.- Csupa vér a szemed! - kiáltott Andris.- A, csak egy nyavalyás ággal találkoztam, - igyekezett kisebbíteni a bajt az apja. - Otthon kimosom és egy-kettőre rendbe jön!

De lüktetve fájt egész úton Pest felé az az ággal találkozott szem. Farádi Szabónak a jobb szemével is kétszeresen kellett figyelnie a többi kocsit, a lámpákat, nehogy baj legyen.

Két-három hét múlva már újra tisztán látott. Folyton eszébe jutott, ahogy akkor este nekiesett a szemének az az alattomos ág. „Mit akarhatott? - kér1178