Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)
dezte némelykor babonásan. - Csak nem azt akarta mondani, hogy számomra sehol nincs menekvés?” ,Almomtól rettegek, mint más gödör előtt A következő év májusában végképp megszállták a rossz szellemek. Már egy vagy két órája olvasott a lakása hátsó fala mögötti kert füvén, hol oldalt, hol hanyatt dőlve, amikor annyira melege lett, hogy úgy gondolta, jobb, ha fölül. Erre a mozdulatra azonban olyan szédülés fogta el, hogy szinte visszazuhant a takarójára. Igyekezett moccanatlanul heverni a hátán, a szörnyű tengelyiránti pörgés érzése így sem szűnt meg, ráadásul hányinger, majd lentről gyorsan fölfelé haladva elöntötte a verejték. Arra gondolt, megártott a sok napsütés, összeszedte hát magát és fölvánszorgott a lakásába. Ott a hűvösben, a heverőn egy időre mintha jobban érezte volna magát, de aztán megint jött az émelygés, hányinger, olyan hevesen, hogy végül ki kellett sietnie a WC-re. Ott ült órákig kétségbeesve és kiadva magából mindent. Ettől valahogy megkönnyebbült. Mit csináljon? Legjobb - gondolta -, ha orvoshoz megy. Világos színű nyári dzsekijében, fehér nadrágban, sárga ingben beült a kocsiba és óvatosan kerülgetve az autókat a délutáni forgalomban, a kórházhoz hajtott. Abban szerencséje volt, bogy nemsokára sorra került, de abban már nem, hogy amint az orvos meghallgatta a panaszát, majd megvizsgálta a jobb szemét, rögtön közölte vele, hogy életveszélyben van, nem engedheti haza. Életveszélyben? - mellbevágta Farádi Szabót az egyszerű ténymegállapítás. Erre azért nem gondolt. Lehet, hogy most kapja karjába az az ismeretlen, akivel mindig igyekezett farkasszemet nézni, de igazában még soha nem került vele szembe? Mire elmondta volna, mi történt a szemével, az orvos már eltűnt. Egy ápolónő megmutatta neki, melyik lesz a kórteremben az ágya, átöltözött a kezébe nyomott pizsamába, majd a folyosóról fölhívta Olgát. Élmondta, hogy kórházban kell maradnia, mert rosszul lett, kéri, hozza el a lakásáról a legszükségesebb holmikat. Az úgynevezett „életveszélyről” természetesen nem tett említést, az asszony mégis alig tudta visszatartani a sírást, és egyre csak azt kérdezgette, mi történt, miért nem szólt neki előbb, hogy valami baja van.- De mondom, hogy egészen váratlanul kezdtem szédülni. Lehet, hogy csak napszúrást kaptam, nem kell megijedned! Olga hangja erre még idegesebb lett.- Te napszúrást? Hiszen akármeddig süttetheted magad, olyan szívós szervezeted van! Egy óra múlva már ott volt Pistánál fogkefével, evőeszközzel, borotvával, törülközővel, merthogy azt se adnak a betegeknek. Még a fürdőköpenyt is elhozta s annak ő a későbbiekben igen nagy hasznát látta, mert a folyosóra nemigen szeretett s talán nem is illett volna az ócska kórházi pizsamában kimenni. Olga hihetetlenül izgatott volt, bár, mint kötelező, leplezte mérhetetlen aggodalmát; száz kérdést tett föl szerelmének, akit most „szegénykémnek”, drága kis szívemnek” becézett, két kezével szorította mindkét kezét és le nem vette arcáról a szemét. Látható volt: nem akarja elhinni, hogy Pista annyira rosszul érzi magát. 1179
