Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Hamvas Béla: Életmű - (részlet a Patmosz III. című esszékötetből)
Mű és mutatvány az esetek jó részében jól megkülönböztethető, sőt az is, hogy egy alkotáson belül az meddig mű, és a mutatvány hol kezdődik. A mutatvány az ember valamely rendkívüli változatát mutatja be; a mű a normálisát ábrázolja. A rendkívüliség jele az erőltetett hang, amely fals. A trükk, a bravúr, a szemfényvesztés eredménye bizonyos svihák virtuozitás, amelynek neve stílus. Az autentikus műnek nincs stílusa. Az abszolút mű a szentkönyvek (kinyilatkoztatás). Az elvilágiasodott művet nevezzük irodalomnak. A szentkönyvek nyelve a hiteles nyelv. Az irodalom nyelve szofisztikus. A szofisztika alsó határa a zsurnalizmus. A hiteles nyelv az igazság, a szofisztika az érdekesség jegyében áll. A zsurnalizmus jegye a szenzáció. Az archaikus korban az embernek a művet nem magának kellett megkeresnie, hanem azt mint feladatot kapta. Ez volt az az idő, amikor az életet nagy kollektív művek, úgynevezett kultúrák formálták meg. Bizonytalan, hogy mikor, többek szerint Kr. e. a második évezred közepén, az életmű megteremtése individuális feladattá lett. Mindenesetre összefüggött azzal a vallásos eseménnyel, hogy az ember üdvét nem kollektiven, hanem egyénileg kezdte keresni. Azóta az individuális életmű alkotása összefügg a személyes halhatatlanság gondolatával, és szakrális aktus. Tény, hogy az individuális életmű jelentősége mellett a kollektív műé egyre csökken. Az egyéni művek, mint amilyen a próféta, a szent, a király, a hérosz, a költő és mások művei, alakot öltöttek. A kollektivizáló kísérletek egyre reménytelenebbekké váltak, és ma már lehetetlen üdvöt bármilyen kollektív kategóriában, népen, kaszton, osztályon, nemzeten, valláson belül akár csak el is képzelni. Az ember valószínűleg nem képes arra, hogy bármely kollektívumba maradéktalanul visszaolvadjon. Kultúrák nincsenek többé, és új kultúra felépítése nonszensz. Nincsenek vallások, népek, osztályok. Egyetlen kollektívum van, az egész földre kiterjedő emberiség, és ebben a közösségben az üdv (életmű) személyes. A kollektívum ma az embernek lefokozott és értékben alacsonyabb üdvöt kínál, amit csak az emberi mivoltától részben megfosztott lény fogad el, de ő is csak kényszerből. A kollektívum ebben a percben az egyéni életmű megvalósításának akadálya. A kereszténység megjelenése óta azt, hogy az ember a maga számára milyen üdvöt tart méltónak, és önmagából milyen művet teremt, és az örökben hol akar lakni, kizárólag önmaga dönti el. A huszadik század hiteles emberi példája nem az államfő, a tábornok, a milliárdos, a tudós, a festő, hanem az olyan lény, mint Albert Schweitzer. Akkor is, ha amolyan mutatványos rengeteg van, ilyen pedig csak egyetlenegy. Az egy több, mint tízezer, mondja Hérakleitosz. Az életmű emberi volta. Az életművet Albert Schweitzer az Evangélium nyelvén fogalmazza meg, mert így mindenki azonnal megérti, és azt mondja: a kereszténység nem a bűnök bocsánatát, nem a feltámadást tanította, hanem hogy az embernek fel kell építenie Isten országát. Ez az az életmű, amely minden emberre külön, és az egész emberiségre egyetemlegesen kötelező, és amelyet megkell valósítanunk, mert ha nem, visszavonhatatlanul elpusztulunk. Isten országa az emberiség univerzális, és minden ember személyes életműve, az emberi történet tulajdonképpeni értelme, amely a feloszlott kultúrák helyébe lép, amely a népeket, nemzeteket, osztályokat, vallásokat, főképpen az egymástól elkülönült egyé1171
