Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Hamvas Béla: Életmű - (részlet a Patmosz III. című esszékötetből)
számára érvényesnek a kérlelhetetlenül magasabbhoz való hűséget tartja. Jogomban áll pszichológiai vagy szociális életet élni, a nagyság nívója azonban ezt az életmű iránt való hűtlenségnek tekinti. Bár oly sok minden szól ellene, az ember az életművet kénytelen személyesen a magáénak tartani. Feszélyezi ugyan a kétség, hogy a lét, amelyet a mű ábrázol, vajon az én, vagy mégha az én esszenciája is, de már nem valaki más-e, messze az én fölött. A Parthenónról mondta egy utazó, hogy a megrendülés látványban számára egyáltalán nem a művészet, ezek szerint nem a szépség volt. Ügy látta, hogy a hely, pontosan az a hely, amelyen a Parthenon épült, környezetéből kiemelkedik, és a létezésben legalább egy lépéssel magasabban áll. A dolog nem indokolható, még kevésbé bizonyítható. Építészetileg az egész korrekt. De nem a hiba, vagy a tökéletesség. így, ahogy ez a templom itt van, mintha feljebb lenne, mint ahogy van. A mű felépítése az ember ellen történik; olyan állapot, amikor rejtélyes helyen levő valakitől (aki én vagyok és nem én) választ kapok, nem arra a kérdésre, hogy mit kell mondanom, és mit kell tennem, hanem hogy miképpen kell élnem. Az igazi mű poszthumusz. Amíg az alkotó él, a mű is abban a káprázatban áll, amely minden élőnek az élettel együtt adott járandósága. Mert amíg valaki él, csak élete van, ebből csak ha meghalt, lesz sors. Az életmű témája pedig a lezárt és a kész, és a sors. Vannak művek, amelyek a halál előtt öt perccel jelentékenyek lehetnek; öt perccel később nincsenek sehol. Művek, amelyekről száz évig senki se túdott, és egyszerre, mintha ma készültek volna. Nem szabad előnyét látni annak, amire az ember életét rátette. A nagy művek között korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van. Minden nagy mű kortársam. A görögök az életmű készítését poiézisznek, egyszerűen csinálásnak nevezték. A héberek számára is csupán jezirah. Talán mert ebben a készítésben semmivel sem álltak szemben. Ma és mi, amikor az életművet csináljuk, szem- benállunk önmagunkkal; a mű nem alkotás, hanem önmagunknak önmagunk fölé való újraalkotása. Nem poiézisz, hanem metapoiézisz. Lehet, hogy a görögöknek és a hébereknek az élet így, ahogy van, elég volt ahhoz, hogy a művet elkészítsék. Nekünk önmagunkat önmagunk fölé kell emelnünk, liber, mint Nietzsche mondta. Az életmű realitása szürrealitás. Ami élet, ideiglenes és alaktalan. A sorsnak a véglegesben kell állnia, készen, lezárva, az életnél legalább egy lépéssel magasabban, mint a Parthenon. Ugrás az életből az életműbe. Az életmű metapoiézisz, az ember önmagát önmaga fölé építi a végtelennek. Ettől az életműtől megkell különböztetni az élethez képest túlméretezett művet, amely többnyire szándékos megtévesztés, hogy az ember nagyobbnak tűnjék, mint amilyen. Ez a mutatvány. Amit az életnél magasabb hatalmakkal telítettek, megmarad; a mutatvány az élettel együtt szertefoszlik. A mutatvány nem az élet permanens feláldozásából épül, éppen ezért nem a múlandóság alkímiai átalakulása végleges értelemmé; a mutatványt az ember megrendezi, inkább csak a hatás kedvéért. Esetleg még kevesebbért. A műbe az ember - mint végleges testetöltésbe - belenő; a mutatvány csak arra jó, hogy mögéje elrejtőzzenek. 1170
