Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Ami a kritikából kimaradt (Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946)
léttanácsok (114., 188-189. stb.), vissza-visszatérnek az önfegyelmet, a szereplési, feltűnési vágy kioltását követelő parancsok (pl. 111., 271.). Jelzi mindez: a Márai számára kívánatos emberi minőség nem eleve és egyszer s mindenkorra adott állapot, hanem naponta újradefiniálandó és megközelítendő ideál. Az eszményt elérni csupán pillanatokra lehet, de megnevezése s a birtoklásáért folytatott harc intenzitása értelmet, tartást, méltóságot ad az életnek. Ez a Napló attól oly megkapó, emberi dokumentum, hogy folyvást szembesíti a kérlelhetetlen minőségigényt, a tökély vágyát a mindennapi viselkedés megannyi gyengeségével és tökéletlenségével. A kötet azonban nem csupán a gyarló önmagával különb önmagáért örökkön perlekedő Márait állítja elénk, ritka győzelmeivel, sűrűbb vereségeivel. Megmutatja a kortársaival elégedetlen, nemzetével hadakozó, alkudni képtelen gondolkodót is. Ki a minőség, a szívós önépítő munka, az állandó eszményközelítés feltétlen elkötelezettje és szószólója, hajlamos számon kérni másoktól is a maga ideáljait. így cselekedett Márai is, vállalván e magatartás összes konzekvenciáját. „Nem tudok megegyezni a világgal; ez alkati kérdés. S minthogy a világ erősebb, előbb-utóbb el fogok bukni; lehet, hogy már el is buktam” - rögzíti egy helyütt (275.) a maga léthelyzetét. Korántsem véletlen, hogy ebben a Naplóban nyoma sincs holmi „felszabadulási”, újrakezdési eufóriának, annál gyakrabban örökíti meg a minőséghiány, a kétségbeejtő züllés, anarchia, a hitványság és a gonoszság látványait. A kötet egésze tanúsítja, hogy 1945-1946 a tartós, egyre mélyülő válságtudat periódusa volt Márai számára. „A kis és a nagy világ egyformán zavaros. Életemben semmi nincs a helyén. Munkám nem elégít ki, nem hiszek többé benne. Kapcsolataim az emberekhez, mindez har- móniátlan, nyugtalan, nem vezethet semmi jóra. Mindaz, ami történik, már nem is félelmes, nem is izgalmas, mint inkább megalázó, unalmas, ostoba, embertelen” - von mérleget a szerző a diárium végén (333.). E riasztó summázat szervesen következik a korábbi bejegyzésekből. Rövidebb-hosszabb vallomások, panaszos futamok sokasága jelzi: a két év folyamán nőttön-nőtt Márai csalódottsága, keserűsége, magánya, ide-oda verődött az életimádat és az élettagadás szélsősége közt, mind kevésbé lelte meg léte értelmét és igazolását az alkotásban, itthon akart maradni, de jóval gyakrabban elmenekülni, emigrálni, okkult jelenségekről és a halálról tűnődött nemegyszer, s meglegyintette az öngyilkosság gondolata is (288.). A könyv lapjain egyre sűrűbben bukkan föl - a szerző lélekállapotát minősítő kulcsszóként - az unalom, az undor és a közöny, s szinte szükségszerűen nő ki belőlük a dermesztő ítélet: „A világ, ez a jeges tér. Közepén, pőrén, az ember” (325.). A kozmikus magány, a létbe vetettség roppant erejű látomása ez, s bár a Napló - kivált az első felében - a gondviselést, az Isten alkotta rendet is emlegeti, e két mondat olvastán nem tartjuk véletlennek, hogy élete alkonyán Márai igen közel került a francia egzisztencializmus ateista (Sartre, Camus reprezentálta) szárnyának nézeteihez. De miért is az örvény, miért az állandósult, mind kínzóbb válságtudat? A diárium pontos választ ád e kérdésre: „...éjjel kettőkor felébredek. Olyan szomorúság, kétség- beesés fojtogat, amilyent még soha nem éreztem. Teljesen céltalan minden: itthon, s a világban is. Ez a vad pesszimizmus természetesen következik: 1. mániás-depressziós lelki alkatomból, 2. a magyar társadalom műveletlenségéből és erkölcstelenségéből, 3. az emberi fajzat öngyilkos szándékainak megismeréséből. Megírni néhány könyvet, s aztán meghalni, közömbösen” (87.). E pár mondat csakugyan a Napló vezértémáinak eszenciája, egyben az író önismeretének fényes bizonysága. A följegyzések tanúsága szerint Márai joggal tartotta magát mániás-depressziós alkatnak. Elvhűsége, igényessége, makacssága tiszteletet parancsol - ám már-már kényszeres. A szöveg rendre beszámol a kisebb-nagyobb betegségekről, az orvosoknál tett látogatásokról, a kivizsgálások eredményéről, s elárulja azt is, hogy az író neurotikus lényétől nem volt idegen a hipochondria sem. Ez utóbbiból, valamint a feltűnően gyakori s nagy kilengésű kedélyhullámzásokból, nemkülönben Márai eredendően borúlátó természetéből jön létre a Naplő utolsó harmadára az a kóros állapot, amelyet 1154
