Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Ami a kritikából kimaradt (Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946)
napjainkban „pszichoszomatikus” megnevezéssel illet a tudomány. A legkevésbé sem csökkentheti mindez a szerző emberi, alkotói, gondolkodói hitelét (végtére is - hogy csupán egy példával éljünk - Thomas Mann diáriumai szintúgy telítve vannak a legkülönfélébb, valódi és képzelt nyavalyák, depressziós lelkiállapotok leírásával), annál inkább figyelmeztet: a kötet világának, világképének értelmezése közben számolnunk kell ezzel a komponenssel is. A Máraiban mindig ott lappangó hajlandóság a mámákra és a depresszióra - tudta ő is - 1945-1946 eseményeitől erősödött fel igazán, hogy az otthontalanság, a kiábrándultság érzése elűzhetetlen kísérője maradjon mind a sírig. Honi és világfejlemények egyaránt táplálták ezt a „vad pesszimizmus”-t. Márai úgy vélte - s mily igaza volt! hogy a /elszabadult” Magyarországnak ismét nincs esélye a méltóbb, minőségibb létre, az erkölcsi tisztulásra, a műveltség asszimilálására, a polgárosodásra. Nincs, mert évszázadok óta egyszerre „cinkos” és „áldozat” (45-46.), nincs, mert friss bűnei miatt prédája lett a bolsevik hódítónak, nincs, mert képtelen belülről építkezni, nincs, mert az új érában „al-emberek” ragadták magukhoz a hatalmat - s a nyomaték majd erre, majd arra a magyarázatra száll. Egy Kölcsey, egy Vajda, egy Ady nemzetostorozó indulata lobog Máraiban, ámde nála ritkábbak a megértő, megbocsájtó, azonosuló gesztusok. Elvétve ugyan ó is papírra vet efféléket: „A magyar társadalom műveletlen, fogyatékos erkölcsű... De lehet-e igazságosan ítélni egy nép fölött, melyet évszázadok óta idegen hatalmak nyúznak, marcangolnak? (...) A magyar tragédiát nem lehet csak belső bűnökkel magyarázni. Mélyen tragikus sors ez” (194.), majd később: „Nem az a csoda, hogy Magyarország olyan, amilyen; az a csoda, hogy van” (331.) — viszont az utóbbi bejegyzéshez tüstént hozzáfűzi: „De azért ne sajnáljuk magunkat. Ehhez a történelmi sorshoz, amely alakított bennünket, mi is hozzáadtuk a magunkét: kígyóembert csak abból lehet csinálni, akinek elég puhák és hajlékonyak a csontjai. Minden más csont törik” (uo.), s ellenpéldaként a svédek, dánok, hollandok, finnek, angolok „erkölcsi erőfeszítésére” hivatkozik, amely válságos időkben mindig lendítette az utóbbi népeket (46.). Ilyfajta morális elszánásnak a magyar múltban és jelenben jószerével a nyomát sem leli Márai, annál inkább az ellenkezőjét. 1946-os Naplójának végén - döbbenettel olvasván Szerémi György könyvét - a /elszabadulás” előtti és utáni viszonyokat a mohácsi vészt környező anarchiával vonja párhuzamba, kijelentvén: „A megszállottság állapotában minden társadalom korrupt lesz, aljas, alkudozó, jellemtelen” (316. - lásd még: 313., 320., 322.), „...s ma nincs Erdély, a szó történelmi értelmében, ahol egy Bethlen Gábor, ha lenne, megvethetné a lábát” (316.). S ami kivált „tragikus” Márai számára: nincs osztály, csoport, amelyre bizakodva, megújulást remélve pillanthatna, „...nem érzek többé szolidaritást a magyar társadalommal - vallja be, kínlódva. - Kivel legyek itt szolidáris? A tisztességtelen polgársággal, a kapzsi és kegyetlenül önző parasztsággal, a műveletlen munkássággal?” (280.) Súlyos szavak, kemény ítélet! S ha akadnak is kivételes egyének és rétegek - némely polgárral, tehetséges paraszttal, „...a régi szociáldemokrata ipari munkás- ság”-gal érez Márai „...egyfajta, nem társadalmi, hanem emberi szolidaritást” (uo.) - mit sem változtat ez a lényegen. A zsidóságról szintúgy tömérdek fenntartással, ambivalens módon nyilatkozik a szerző. Gyakorta szóba hozza őket, keresvén - és Freud Mózes és a monoteizmus című könyvében meg is találván - az évezredes antiszemitizmus okait (161., 164—165.), elítélvén a velük legújabban elkövetett rémtetteket, megértvén az életben maradottak traumáit, annál jobban viszolyogván bosszúszom- jüktől, jóvátételt követelő mohóságuktól, a kommunisták iránti feltétlen lojalitásuktól. „Nincs nekem a zsidókkal semmi bajom — összegezi róluk alkotott véleményét. - Csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik között feltűnően sok a zsidó” (308.), s nekik is - akár a keresztényeknek - egyedül az „erkölcsi magatartást”, „minőségi versenyt” tudja megváltásul ajánlani (14.) - azt, amire Magyar- országon a világháború után sincs semmi remény. Nézzük bárhonnan: ez a Napló a társadalommal való jóvátehetetlen meghasonlásnak és Márai elszigetelődésének a 1155
