Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Martos Gábor: A Forrás harmadik generációjának fel- és eltűnése

működtethető: az első, de még inkább a második Forrás-nemzedék tagjai (vagy legalábbis tagjainak jó része) ugyanis korábban - a hatvanas évek végének már említett liberalizálódó (vagy legalábbis annak tűnő) korszakában - megpróbáltak „beépülni” a romániai magyar kultúra állami hierarchiájába, s onnan, mintegy „belülről”, a Sütő András-i „a fűszál lehajlik a szélben, de megmarad” gondolat jegyében képzeltek el javítani az egész erdélyi magyarság során, helyzetén. Ez a „mimikri-stratégia” (Szőcs Géza), illetve az ebből fakadó „eszközirodalom” (Markó Béla) hozta létre aztán a „ne lőjetek, a gépen túszok vannak” - típusú megnyilvánulásokat melyek — ez ma már egészen világosan látszik - ha akár a legjobb, legtisztább szándékkal is, de nagymértékben alapot adtak a Ceausescu-diktatúra kiépüléséhez. (Az persze már más kérdés, hogy a fokozatosan romló helyzet láttán később egyfelől - nagyjából a nyolcvanas évek első felében, azaz pontosan a harmadik Forrás-generáció „eltűnése” idején - már az idősebb generációk tagjai közül is milyen sokan látták be e korábbi álláspont tarthatatlanságát: nyilván nem véletlen, hogy ekkor már ebből a nemzedékből is mennyien választották az emigrációt, például Páskándi Géza, Köntös-Szabó Zoltán, Vári Attila, Csiki László, Kenéz Ferenc, Bodor Pál, Bodor Ádám, Bartis Ferenc, Tömöry Péter és mások; illetve hogy másfelől az otthonmaradottak egynémelyikének milyen tragikus lelki vívódásokon kellett átmenniük egyes korábbi megnyilatkozásaik miatt; erről megrázó őszinteséggel beszélt a Kriterion Könyvkiadó élén a romániai magyar irodalom létéért, fennmaradásáért talán a legtöbbet tett Domokos Géza az 1990 őszén Debrecenben megrendezett Irodalmi Napok rendezvénysorozatán.)

A korábbi évek gyakorlatával szemben azonban a hetvenes évek közepén induló fiatal értelmiség nagy része - s tegyük mindjárt hozzá: a később legtehetségesebbnek bizonyult része - a magyar irodalmat Erdélyben már csakis mint „szembenállást” tudta elképzelni. A valóságban tehát leginkább itt húzható meg a (nemzedéki) cenzúra, nem pedig ott, hogy egy-egy alkotónak - különböző kiadói véletlenek által is befolyásoltan — mikor látott napvilágot a Forrás-kötete; igazából e választóvonal mentén lehet és kell más-más „gyűjtőfogalmak” szerint csoportosítani az egyes „Forrás-generációkat”.

Közbevetőleg meg kell azonban mondjuk, hogy ez a szemlélet- és felosztásmód (mint ahogy egyébként a korábbi Forrás-periodizálások is) csak utólag, gyakorlatilag az 1989. decemberi romániai változások, s az azt követő szellemi megpezsdülés - és egyúttal a felfokozott „tisztázásvágy” — időszakában került előtérbe; nyilvánosan először talán 1991 nyarán, a szegedi nyári egyetemen vitázott ezekről a kérdésekről a Vajdaságból, Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról - és természetesen Magyarország minden részéből - érkezett több mint száz értelmiségi, ahol- és amikoris a nemzetinemzetiségi lét és kultúra gondolatához - itt és ekkor, az egész Közép-Európán végigsöprő változáshullám után talán már „természetesen” - társult a szabadságközpontú gondolkodás néhány kérdésfelvetése is. S ahogy Láng Gusztáv (maga is a kolozsvári egyetem egykori tanára, az erdélyi magyar irodalom kiváló ismerője) mondta erről egy, a szabadegyetemen adott interjújában éppen a harmadik Forrás-nemzedék itt tárgyalt alkotóiról: „Szőcs Gézáék... nemzedéke olyan irodalmi irányhoz csatlakozott, amelynek megvan a vajdasági megfelelője Tolnai Ottóék, Gion Nándorék nemzedékében. De megvan ennek a szlovákiai vetülete is. Lényegében arról van szó, hogy egy szabadságközpontú kultúra próbálja helyettesíteni a nemzeti értékeket központba helyező kultúrát. Amíg az egyensúly egységes, addig ez kedvező jelenség.”

A (szerencsés esetben tehát egyensúlyban lévő) mérleg két serpenyőjében, a cezúra két oldalán tehát - Erdélyben is - két tábor áll „szemben” egymással: az úgynevezett második Forrás-generáció - és mellette az első még számottevő, aktív tagjai -, azaz, ha máshogyan akarunk fogalmazni, az idősebb író-költönernzedék, akik a közösség, az erdélyi magyarság minden (vagy majdnem minden) áron való magatartására törekedtek a maguk „közösségközpontú” szemléletével, illetve (főleg) a harmadik Forrás-nemzedékként - s majd az őket követő negyedikként - számon tartott fiatalok a maguk „szabadságközpontú”, a hatalommal nemcsak hogy semmilyen „közösséget”, együttmű1138