Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Martos Gábor: A Forrás harmadik generációjának fel- és eltűnése
kiváló Cseke Péter, illetve Molnár H. Lajos és Lőrincz György valamint a prózaíró Káli István, a humorista Zágoni Attila és a drámaíró és novellista Varga Gábor sorolható. (Zárójelben azonban érdemes lehet megjegyezni: Káli és Varga azóta jelentős politikai szerepet vállal az erdélyi magyarság életében: mindketten az RMDSZ egy-egy megyei szervezetének vezetői.) Végül külön kategóriát jelentenek azok a „generációtagok” is, akik valójában nem is azok; azok az ekkor induló szerzők, akiket csak a könyvkiadói véletlen sorolt ebbe a nemzedékbe, valójában - részben koruk, részben korábbi publikációik alapján - már jóval korábban meg „kellett” volna jelenjenek az irodalom porondján: ebbe a teljesen más indíttatású és irodalomeszményű csoportba tartozik Bágyoni Szabó István és - az egy más összefüggésben is már említett - Bölöni Domokos. Az ezután fennmaradó névsorból még egy csoport válik ki jól elkülöníthetően, a filozófus-esszéírókköre, az úgynevezett „Bretter-iskola” tagjai: Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv és Szilágyi N. Sándor. (A szintén ebbe a körbe tartozó Tamás Gáspár Miklós Forrás-kötete egy évvel Szöcs Gézáé előtt jelent meg, így tehát ö „papíron” még második Forrás-generációsnak számít.) Az ő köteteik - sőt személyük is - sajátos helyet foglalnak el a „Forrás-térképen”, hiszen ők egyfelől (szorosan véve, s a szépírói munkákkal is jelentkező Ágostont leszámítva) nem tagjai az erdélyi magyar szépirodalomnak, másfelől mégiscsak nagyon szoros kapcsolat van köztük és a többi „listán-maradott” generációtársaik között (erre majd később még visszatérünk). Mindenesetre jelenlegi szempontjaink szerint egyelőre most őket is vegyük ki a névsorból. Nos, akik ezek után maradtak: ők az erdélyi magyar (szép)irodalom harmadik Forrás-nemzedéke. Érdemes lehet végignézni a névsorukat: Szőcs Géza, Egyed Péter, Adonyi Nagy Mária, Körössi P. József, Mózes Attila, Cselényi Béla, Ferencz Imre, Palotás Dezső, Boér Géza, Bréda Ferenc, Darkó István, Kozma Szilárd, Sütő István és Gál Éva Emese. Ok tizennégyen tehát... illetve azért a kép természetesen még mindig nem ennyire egyértelmű. Ha továbbra is alaposan vizsgáljuk a - most már igencsak leredukált - névsorunkat, még mindig jelentős különbségeket állapíthatunk meg a benne szereplő egyes alkotók között; még mindig vannak olyan szerzők ebben a listában is, akik valamilyen szempontból „kilógnak” a többiek közül. Az előbbi „szűkítés” logikáját követve ilyen mindjárt az egykötetes, s valószínűleg csak egy kiadói véletlen miatt idecsöppent, a többieknél majd tíz évvel idősebb Ferencz Imre, akinek soha semmilyen „kapcsolódási pontja” nem volt a többiekkel; őt tehát nem kell szorosan a generációhoz tartozónak tekintenünk. A következő lépésben kihagyhatjuk - ráadásul nyugodt lélekkel — azokat a költőket, akiknek munkássága nem hozott maradandó esztétikai értékeket az erdélyi magyar lírába, annak ellenére, hogy többé-kevésbé az egész korszakban - sőt, tulajdonképpen mind a mai napig - aktív tagjai az irodalmi életnek: ez a két költő Kozma Szilárd és Gál Éva Emese. Különleges helyet foglal el a sorban Mózes Attila is: ő ugyanis csak „papíron” tartozik a harmadik Forrás-generáció tagjai közé; ő maga - s munkássága, művei is erre utalnak - a második nemzedékhez kötődőnek vallja magát. „Besorolásával” kapcsolatban pedig az a tény is megjegyzendő: első kötete - akárcsak egyébként az Adonyi Nagy Máriáé - éveket várt a Kriterionnál, mire („véletlenül” éppen a harmadik generáció tagjainak köteteivel egyidöben) megjelent; ráadásul Mózes nagyon korán és nagyon fiatalon az Utunk szerkesztőségébe, csupa nála idősebb, jórészt második Forrásgenerációs szerző szellemi vonzáskörébe került, s ez a tény nyilván erősen befolyásolta további munkásságát, meghatározta „kapcsolódási pontjait”. S végül van három olyan alkotó a sorban, akiket két — egymással valószínűleg nagymértékben összefüggő, pontosabban egymásból következő tény is rokonit, s egyúttal el is választ a többiektől: Boér Géza, Darkó István és Sütő István, akik mindhárman egyfajta sajátos, „marginalizálódott” lét-, illetve alkotói helyzetben voltak (melyet részben saját - a körülményeket talán nehezebben elviselő, a stresszhelyzeteket rosszabbul 1132
