Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Kurucz Gyula: Kelet és Nyugat határán XII.

zetének 1/3-a költözik majd át Berlinbe. (Épp ez az én devizám. Ha a 2/3-ot szükségképpen innen verbuválják, akkor az itteni bankok, az itteni gazdasági élet vezérei, az itteni politikai nagyságok kerülnek a legfontosabb tanácsadói pozíciókba: mindazok, akiket én már most bekötöttem a magyar lobby szekeréhez, akkor, amikor szerepük még jóval szerényebb, s még viszonylag gyanútlanul vállalnak el elkötelezettségeket. (Épp ezt a differenciált és a jövőre készülő munkát igyekezzük most Németország-szerte összehangolni.)

Másnap Stassbourgban landolunk a magyar képviseleten. Ott ér a francia teherautós-blokád híre. Nekünk, magyaroknak ismerős ügy - nekünk, európaiaknak már a középkor óta személyesen ismerős eljárás; ősi történelmi taktika: ha nem az ellenféllel akarsz (ha nem mersz) megütközni, ártatlanokat ejts fogságba, azokkal zsarold ki szándékaid megvalósítását.

Franciaországban a büszke franciák nem tűrik a szabályokat és törvényeket. Egész individualista kultúrájuk a (kis)polgári engedetlenkedésre és (harsány) szuverenitásra épül. Ha aztán az országutak 10 000 halottja láttán a kormány egy német rendszerű büntetési és nyilvántartási rendszert szeretne bevezetni, bizony e legegyszerűbb módszer a lázadás. A legeslegegyszerűbb pedig a túszok szedése, a zsarolás. (Ezt aztán módszeres heccel, demagógiával meglovagolhatja bármely politikai irányzat - mintha ilyen erős lenne; holott csak erkölcstelen eszközöket vet be. Az eredmények elérése mindig a legnehezebb, az elégedetlenség szítása pedig mindig a legkönnyebb módszer.)

Másnap bemegyünk az egérfogóba. Vissza Németországba, a hihetetlenül sok turistával együtt átkanyargunk Svájcon, irány Grenoble. A város előtt blokád. Dűlőutakon, parasztházak között araszolunk csigalassúsággal, forr a dühünk. (Fölmerül az emberben, hogy egy valamennyire is erkölcsös és bátor csapat a belügyminisztériumot - az ellenfelet - veszi körül, s ott viszi dűlőre, hogy ki az erősebb.) Halljuk, hogy gyárakat állítanak le a blokád miatt, településeken elfogy az élelmiszer, nem jönnek a turisták, az amúgy is meghajtott emberek még keserűbbek, az ország milliárdos veszteségeket szenved, amit közösen kell majd megfizetni. A vagány sofőröknek a belügyminiszteren kívül a munkaadóikkal is van rendezetlen számlájuk, mégsem azokkal húznak újat. Manapság célszerűbb mindent politikai (zsarolás) köntösbe öltöztetni. A politika üzenőfüzet.

Fővünk a hőségben, a gyerekek sírnak, a végtelen kocsisorokban dühöngő emberek - semmi közük az afférhoz. Elhanyagolt szerpentineken ka- nyargunk. Amikor délutánra már így is kezd esélyünk lenni, hogy magunk mögött tudjuk majd a jó 1000 kilométernyi utat, újabb rendőrcsapat küld vissza, kerülőútra a hegyekbe. Hétvége van, tartalékaink elfogytak, a gyerekek kínzása elviselhetetlenebb, mint a hőség. Lenn, a Cote d'Azur közelében végre autóútra, majd autópályára jutunk, az utolsó 150 kilométer zavartalan. (Azaz csak a rendkívül ügyetlen, túl sűrűn épített autópályadíj-állomások lassítanak le.) Az ember elnyúzva még inkább űzi a kocsit, mindent kihajt belőle - s veszélyezteti magát, másokat.

14 óra küszködés után megérkezünk, s igazából nem érdekel már a - hullámzó - tenger. Zaklatott alvás, korai ébredés. (Másnap halljuk, hogy a bátor sofőrok agyonvertek egy kollégát, aki meggondolván magát ki akart szállni a buliból - s további két nap múlva a katonaság és a rendőrség egyszerűen letakarítja a lázadókat az útról. A fegyveresekkel szemben nem

1096