Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Határ Győző: Életút (részlet)
tessékeltek hozzá, a dolgozójába. Szabó Gábor hatalmas könyvszekrény mellett fogadott; szemem végigugrált az „ismeretlen” neveken: Newton, Szent Tamás latinul; Pascal, Montaigne, Chombord, Vauvenargues franciául; Santayana, William James angolul; Schopenhauer, Nietzsche, szakfolyóiratok évfolyamkötésben; virágállványok, vakító fikuszok - mert ő maga íróasztala mögé telepedett s ahova engem ültetett, ott szembekerültem a Nappal. Nem időzhettem nála negyedóránál tovább. Nem voltak szokásos bevezető frázisok, elméje nem ismert üresjáratot. Mindjárt a lényegen kezdte.- Maga! - kezdte sztentori hangon s hogy nyomatékot adjon neki, a kulcsszavaknál a jobb öklével a bal tenyerébe vert. - Magából kikívánkozik valami. A jó ég a megmondhatója, mi, csak azt tudom, hogy elő akar bújni. Tehetség? Szörnyetegség? Tudja, mit mondott Swift a géniuszról? Nem tudja, nem baj: ne vegye magára. Hogy miről ismerszik meg a tehetség. Arról, fiam, hogy jöttére a fajankók azonnal bandába verődnek ellene. Akármi bujkál magában, egyszerre lesz a bábája is önmagának és a szellem is, aki elméjében még csak erőt kér, de majd egyszer megszületik. Csak azt tanácsolhatom és ezt fogadja meg, fiam. Segítséget senkitől ne várjon. Maga csak ne nézzen se jobbra, se balra. Maga csak ne hallgasson senkire. Ne törődjék vele, se azzal, hogy agyondicsérik érte (mert el akarják téríteni), se azzal, hogy megróják érte és ütik-verik (csak hogy elgáncsolják). Se arra, hogy tulajdon apja, anyja, papja mit mond, még amit én most mondok, arra se. Maga csak menjen mindig a maga konok feje után, amilyen éktelen konok feje van; mert most annak kell a végére járnia, hogy mi az, ami emögül a véghetetlen konokság mögül kikívánkozik. Hogy ott legbelül mi lakozik. No! Eddig tartott, ennyi volt: hallhatta, beszédem volt magával. Aztán nem bánnám, ha egyszer hírrel járna, hogy keresi-e, megtalálta-e: mármint ha megleli. No istenáldja... Felemelkedett íróasztala mögött, az audienciának vége volt. Ládd-e-ládd. Az önkeresés útjának a végefele járva s a homályderengésben már azt is felismerni vélve, hogy elmém lehetőségei, a magam fáklyavilágánál a magam barlanghasonlata ahol elvégződik: immár tudom. Ez volt az én önkeresővé-avattatásom. Szabó Gábor harcsabajuszú vademecuma - az ő tanácsa, az ő kézrátétele. Megszívleltem-e? Jól értelmeztem-e? Avagy tán akkor is megfogadtam volna, ha eleresztem a fülem mellett? A jelenetet máig sem tudom elfelejteni; őt magát soha többé nem láttam, sorsáról mit sem tudok. De hogy ennyire belém látott és a rámolvasással felbátorított és előingerelte belőlem a művére törekvő, az igazság bölcseleti érvényéért hadakozó rettenthetetlenségét, azért igen-igen hálás vagyok neki. KL Különös történet. Tanárod vademecumát akár e könyv nyitó oldalára is odacsaphatnánk, mottónak. (Folytatjuk) 1087
