Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Erdődy Edit: Szimbolikus átlényegülés és önéletrajziság - Mándy Iván Átkelés és Önéletrajz című novellásköteteiről

elégedetlenséggel - amiben persze mindig jó adag önirónia is vegyül - „néz vissza arra a portréra, melyhez az évtizedek során, külső és belső (önreflexiók adtak egy-egy vonást, s amelyről egy, az alacsonyabb régiókban, a hétköznapok és a szegénység, a végső s épp ezért kimondhatatlan evidenciák lelki és valóságos tájain otthonos alkotó néz vissza ránk. („Honnan tudod, hogy mi az ó világa?” - kérdezi egy hang a „barátok” kórusából.)

Az életmű e belső mozgásait vizsgálva a külső életút, a valóságos „életrajz” - tárgyunkat voltaképp kevéssé érintő, itt mégis fontos - tényeivel is számot kell vetni egy rövid kitérő erejéig.

Az Önéletrajz című kötet borítójáról kicsit fáradt, meggyötört arcú, elegáns úr néz ránk valami mélyről jövő kényszeredettséggel, elegáns polgári miliővel a háttérben. A Tájak ... kalapos-otthontalan, messze néző figurája helyett ez a kép épp az otthonosságot hangsúlyozza. Hazatalált volna? S valóban: önéletrajzot írt volna? Önéletrajzot, mint a hozzá hasonlóan beérkezett, megállapodott írók szoktak, visz- szatekintve az életút kisebb-nagyobb eseményeire; számba veszik a „megtett utat”, mérlegelnek, ítélkeznek és emlékeznek.

Egy valóságos önéletrajz lehetősége, annak egyes elemei Mándy műveiben is ott lappanganak, már a Francia kulcstól kezdve. Hiszen, mint minden nagy író, ő is önmagát írja. „A modern regényíró - illetve a jó, a jobb prózaíró, a régi is - behatol a lírikusok tartományába. Egy nagy költő életműve összefüggő egész, önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében” - mondja egyhelyütt Ottlik Géza.

Ez az életteljesség mutatkozik meg Mándy életművében is. Az életrajz, azaz a személyes eseménytörténet elemeiből - ha nem is hiánytalanul — összeilleszthető az életút mozaikja, a kávéházakban és szállodákban tébláboló kisfiútól az idősödő - a „beérkezettség”, a „siker fényében” sütkérező - vagy inkább didergő? - író alakjáig. Ám nem szabad azt hinnünk, hogy ez az önéletrajziság vallomásosság, személyes kitárulkozás lenne egyszersmind. Mándy rejtőzködő író, az önéletrajziság legfeljebb „pszeudo-önéletrajziság”, mint arról korábban már szó esett. Az Önéletrajz című kötet - már címével is - épp erre a pszeudo-önéletrajziságra játszik rá, ezt illeszti további, ironikus kérdőjelek közé, azaz, az élményeknek és élettényeknek a személyességen túli, az írás, az irodalom szférájában megalkotott, immár önálló világként létező és működő teljességét reflektálja. Akárhogyan is: a nyolcvanas évek végén a beérkezés, a „nagy íróság”, a klasszikus leülepedettség jelei mutatkoznak valóságos életében s életművében egyaránt. 1988-ban, hetvenéves születésnapján a „nemzeti klasszikus” - nak kijáró reverenciával ünnepük; szavára az ilyennek kijáró odaadással figyelnek; megkapja a régen esedékes díjakat is. Attól azért megmenekül - mert gondosan ügyel rá -, hogy nemzeti intézmény, orákulum kövesedjék belőle; nem vállal hivatalt, nem kalandozik politikai vizekre, még akkor sem, amikor a csábítás a legnagyobb. Ragaszkodik hozzá, makacs következetességgel, hogy az ö dolga: az írás, a novella gondos megmunkálása. „Dolgozni kell.” Az egyéni élet: esetleges; az egyén, az önéletrajzi ember: lényegtelen és másodlagos. Illetve: magánügy, s így eltörpül és lényegtelenné válik a mű, a megalkotott, a kőből kivésett világ érvényessége mellett. Nem arról van szó, hogy Mándy szerint az egyéni életút állomásai s a cselekedetekben megtestesülő és érvényesülő morál ne lenne fontos. Nagyon is fontos: de mintha abszolút fölösleges és értelmetlen lenne mindezt szavakba foglalni; életelvekről, filozófiáról, morálról és hasonlókról beszélni. Mindez állandóan jelen lévő evidencia, szinte a természeti törvényekkel ekvivalens. Ahogyan nem esik az eső felfelé — úgy látszik képtelenségnek az író esetében például a művészi megalkuvás, a megjelenhe- tésért kötött világnézeti-politikai kompromisszum, durvábban szólva - hazugság. Erről a belső keménységről, a jellem és alkat kikezdhetetlen állandóságáról ír, remek portréjában Esterházy Péter is:

„Volna valaki lelki szemeink előtt, üldögélne egy nem létező kávéház márvány1058