Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Erdődy Edit: Szimbolikus átlényegülés és önéletrajziság - Mándy Iván Átkelés és Önéletrajz című novellásköteteiről
maga alá húzza. Újságpapírt kell alája tennem. /.../ Itt lesz majd a feje, az az izzadt feje. Ahogy végigvágja magát a díványon...” Kívülállása, hátat fordítása örök kielé- gítetlenséget hagy benne: él, de nem történik meg vele az élet. Belső monológjai - melyeket kurzív szedéssel tesz hangsúlyosabbá a novella - teljes emberi drámát sejtetnek: a magány és kívülmaradás drámáját, mely párhuzamosan történik a téren zajló drámával. Őbenne testesül meg a „fenti” emberek félelme és kívülmaradása, félelme mindentől, ami piszkos, büdös és szabálytalan; ami a létezés animális oldalán foglal helyet. A „lenti” asszonyról jóformán semmit sem tudunk meg. Ö nem monologizál, hanem cselekszik. Mit tehet ő, s mit tehet, egyáltalán, az ember? — kérdezi a novella. A válasz, mellyel lehetőségeinket körülírja, behatárolja, talán szegényesnek és szűkösnek tűnik fel: az asszony elkíséri egy darabon az öreget. Ezzel az aktussal nemcsak saját magánya, hanem a csavargóé is feloldódik, ha csak átmenetileg is - de hát nem átmenet-e ez az egész? Ezzel az aktussal valóban megtörténik vele az élet - sikerül a részvét és a szolidaritás körein belülre kerülnie. S noha egyetlen, tétova kérdésére sem kap választ - találkozásuk az emberi kapcsolatok metafroájaként bomlik ki. „- Kérem - kezdte a nő -, ha meg tudná mondani... Elakadt. Az a szakállas fej! Most még nagyobb. Félelmetesen megnőtt. És gőzölög ... hogy gőzölög! Az esőkabátja meg szétesik. És ami onnan előtör! A férfi mintha megsejtett volna valamit. Ravaszkás félmosollyal összefogta a kabátját. Lábát lecsúsztatta a pádról. És most már igazán úgy ült, olyan illedelmesen.- Szóval, ha meg tudná mondani...” A találkozásban, a meghiúsult kapcsolatfelvételben az a kommunikációs csőd, az egymást-értésnek az a lehetetlensége is megfogalmazódik, mellyel szinte mindegyik Mándy-hös küszködik. És mégis: a kudarc valamiképpen túlmutat önmagán, a találkozás lényegeként és legfőbb értelmeként a hűség és a részvét érzéseit csillantja meg - talán a két legfontosabbat a Mándy-univerzumban. Ebben az átmeneti létben, e parttól partig tartó átkelés során lehet-e több, amit az egyik ember a másiknak adhat? - sugallja a novella, miközben erre az átmenetiségre is figyelmeztet; persze nem didaktikus egyértelműséggel, hanem épp csak egy leheletfinom mozdulattal, csodálkozva szemlélve a véglegességre berendezkedő, házat-várost építő embereket... Emlékezésmechanizmus és novellastruktúra A kötet írásai, bármi legyen is tárgyuk, az Átkelés struktúrájához hasonló képletet rajzolnak fel: a szereplők - emberek, tárgyak vagy közösségek - útja a társas, közösségi lét átmeneti állomásán át a teljes, végső magányhoz vezet. Ezt az utat járja végig a pálma, „akivel” csupán időszakosan osztja meg magányát Zsámboky, s akit végül rossz címre, ismeretlen emberekhez indít útnak. A pálma tévelygése és végső elve- szettsége, sehova sem tartozása is az emberi lét félrecsúszottságát szimbolizálja, s erre utal az elbeszélő kérdése is, mi szerint „van-e egyáltalán jó cím?” E nyomvonalon haladnak a valóságos személyekről rajzolt portrék, így a Sylvia Plathról és Pilinszky- röl szóló írások is. A Sylvia Plath portréját rajzolva mintha saját magáról beszélne Mándy; többet elárul itt magáról, mint számos „önéletrajzi” írásában. Sylvia Plath is a magány útját járta, hiába próbálta a család, a „rendezett polgári élet” illúzióival ámítani magát. Hiszen meg kellett ácsolnia, nap mint nap, a maga vérpadát, ahol a fehér papír láttán elfogta őt a Jeges rémület”... Ez a gondolati struktúra gyakran a jelen-múlt-jelen hármas időszerkezetében helyezkedik el, az elbeszélő visszaemlékező, múlt-idéző szituációját feltételezve. A forma, a látszat ellenére, nem szimmetrikus, jóllehet emlékeztet a klasszikus keretes 1055
