Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Erdődy Edit: Szimbolikus átlényegülés és önéletrajziság - Mándy Iván Átkelés és Önéletrajz című novellásköteteiről
elbeszélés képletére. Az indító szituáció, az elbeszélés jelenideje és a múltba merülés utáni állapot - a záró rész - között is általában negatív változás figyelhető meg az elbeszélő állapotában, akit az emlékezés a magány még mélyebb köreibe taszít. így történik ez például a Cooper Fennimore című írásban is, ahol a társasági együttlét viszonylag életteli helyzetét váltja fel a szinte kataton mélységű csend és magány: „fal felé fordulva fekszik egy férfi. Elvékonyodott díványon, pokrócba csavarva. Nem néz fel. Nem mozdul. Úgy fekszik összezsugorodva.” Magánytól magányig ível az Ogmánd hősének útja is; a végállapot azonban már a beteljesült, tudatosan vállalt, felismert magány. Egyetlen, az ötvenes évekből ittmaradt mondat, cédula indítja el az Erkélyen hősének emlékezés-folyamatát: „Atizzadt ing az éjszaka.” Békés, nyugodt, szemlélődő attitűdöt jelez az indító-szituáció, a magány itt még nem tűnik végérvényesnek, hiszen az erkély alatti téren kutyákat sétáltatnak, mozog az élet. Az emlékezésfolyamat, a múlt jeleneteinek felidézése után a díszlet eltűnik, a társas lét lehetősége semmivé foszlik: „Lassan sötétedett. Nem mozdult. Mintha nem is lenne mögötte szoba. Egyáltalán semmi.” Az ötvenes évek lidércnyomása évtizedek múltán sem oldható fel. Az Alkonyat felé című novellában is hasonló a viszony a kezdő és záró szituáció között: a presszó-környezet közömbös derűjét a hajdani, színes és mozgalmas filmforgatás, a közös munkát idéző képek után egy pesti kapualj kietlen magánya váltja fel. A Cooper Fennimore című írásban a Bőrharisnya-könyv, mely az emlékezést megindítja, általánosabb jelentőségre tesz szert: betekintést engedve az író ritkán felfedett világképének és prózaeszményének belsőbb régióiba is. Ez a szerep a Régi idők mozijának viking-mítoszához hasonlatos: emez is a heroikus magatartás és az emberi nagyság hiteles példáit szolgáltatja a felnőtt férfi számára, aki a hajdani gyermek szemével, igazságra szomjas szellemével azonosulva pergeti újra az eseményeket, újraélve hajdani, gyermeki önmagának reakcióit-érzelmeit is. A Bőrharisnya-törté- netekben tisztán és egyértelműen kap formát az az erkölcsi világkép, mely csak a naiv epika sajátja, s melyhez Mándy mindig valami csillapíthatatlan nosztalgiával, kiapadhatatlan vágyakozással fordult. Hamvas Béla írta az ifjúsági könyvek szerző- jeként elkönyvelt Cooper Fennimore-ról: „... A Börharisnya-könyvek egyszerűségben, komolyságban, természetes nagyszerűségben és igazságban csak a nagy kínai könyvekhez, legfeljebb még Homéroszhoz hasonlíthatók. (...) A Börharisnya törvénykönyv és éposz és morál a nagy pionír amerikai nemzedékek számára. Ami ma odaát igaz, a süllyedő felhőkarcoló-világban, az Cooper hagyatéka.” Ezt az eposzt, ezt az ősi bölcsességet sejdíti meg az elbeszélő ebben a látszólag naiv történetben is: az élet teljességének epikaii kifejeződését, egy igazságra és harmóniára törekvő erkölcsi világrend történetté szervesülését. A gyermeki lélek még maga is őrzi a teljességnek ezt a vágyát, jó és rossz egyértelmű szétválasztásának igényét, s a sors eszerint való működésébe vetett hitet. Ezért nem nyugszik bele a kisfiú a jó, igaz és hős Uncas halálába - mely által kicsorbul számára az erkölcsi világrend, elhomályosodik az igazság: ezért keresi, körmeivel tépve a könyv utolsó, leragasztott, fehér lapját, a történet „igazi” végét. Egészen különleges helyet foglal el a kötetben a Tóth János mozija című írás. Mándytól mindig a lehető legtávolabb álltak a hazafiság, a magyarság úgynevezett sorskérdéseinek direkt, vagy akár példázatszerű megfogalmazásai. A retorikus szólamok, a „nagy szavak” helyett olyan tényekkel és magatartásformákkal vélte meg- közelíthetőnek ezt az érzést, mint - az általa egy interjúban felidézett - Zsák csodakapusnak csapatához, s általa hazájához való megingathatatlan hűsége. A Tóth János mozijában is ugyanez a szimbolika jelenik meg, a zöld gyep, a futballpálya és a mérkőzés motívumaival. A mozi, a film ezúttal nem Zsámbokyé, hanem Tóth Jánosé: ez a megkülönböztetés is távolságtartást, egyfajta kollektív tudatállapotra való visszautalást jelez. Az interieur-szerű, sötét tónusú, komor képek a közösségi és a privátszféra jeleneteit vetítik elő: a magyarság emblematikus tárgyainak, tradici1056
