Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Erdődy Edit: Szimbolikus átlényegülés és önéletrajziság - Mándy Iván Átkelés és Önéletrajz című novellásköteteiről
amelyik egyedül jön) után: egyéni és kollektív csődök, összeomló kísérletek, hamvukba holt próbálkozások történetei - a híres operaénekesnő bukásától az eltiport forradalomig, az írói lét kudarcától az egész emberi egzisztencia ellehetetlenüléséig terjedő skálán. A kötetnek ezt a gondolati ívét támogatja, erősíti a bevezetőben megjelölt másik alapvető poétikai-szemantikai jellegű változás is. Ismert, korábbi Mándy-mo- tívumok ezekben az írásokban érnek, sűrűsödnek szimbólummá, - a sok évtizedes jelentésgazdagodás, asszociációs holdudvaruk bővülése, tágulása folytán. A tér, a téri pad, a névtelen csavargó, a tér fölé magasodó erkély: a legelső írásoktól kezdve gyakran tűnnek fel az írói mikrokozmoszban. Az Átkelés című novellában ezekből az elemekből alkotja meg az író az egész emberi élet szimbólumokkal átszőtt, allegorikus foglalatát. Hasonló átlényegülésnek lehetünk tanúi a Tóth János mozija című írásban: itt a futballpálya és a mérkőzés tárgyi-tematikai mozzanatai válnak szimbólumértékűvé, s egyfajta - stilizált - nemzeti mitológia megjelenítőjévé a novella kontextusában. Az Átkelés cselekménysorozata akár realista helyzetképként is értelmezhető, hiszen olyan életteli szituáció elevenedik meg a novellában, mely hétköznapi jelentésében, konkrét, tárgyi valóságában is leolvasható: az öreg csavargóban a minden emberi közösségtől leszakadt, margóra került figurákra ismerhetünk, vagy akár magára Csempe Pempére, aki még a Tribünök árnyékában indult el a kültelki kocsmából, magával hurcolva némi bormaradékot - hogy elérkezzen ide, az Átkelés tájékára, mely ugyanaz, és mégsem ugyanaz. Mert nyilvánvaló, hogy ez a tér - konkrét, anyagi vonásai ellenére, illetve azokkal együtt a létezés absztrakt színtereként funkcionál: hasonló ahhoz a tájhoz, ahol Beckett csavargói várják nap mint nap Godot megjelenését. Az út, mint az emberi élet ősi metaforája — azaz, az időfolyamat térbe való transzponálása - tárgyiasul az Átkelésben is: irdatlan távolságokból, bibliai mélységekből érkezik az öreg, névtelen csavargó, megnyílik előtte, akár Mózes előtt, a tenger, hogy elérkezzék a „partra” - „az ám, miféle partra?” - kérdez vissza a novella. Öreg csavargó? Első megközelítésben persze az: a társadalmi létezés minden attribútumától megfosztott lény, akinek nincs igazolványa, következésképp indentitása sincs; a puszta, végsőkig redukált emberi egzisztencia képviselője, aki megtestesíti a fizikai létezés minden nyomorúságát és szenvedését. Alakja azonban további dimenziókat rejt: mozdulataiban, gesztusaiban a gyermekek tisztasága-ártatlansága és a szentek öntudatlan biztonsága nyilvánul meg. Meztelensége — piszkos kabátja alatt semmi sincs - utalhat egyrészt a gyermeki létre, másrészt - s ezzel a metafora egy másik, lehetséges jelentéstartományát feszegetjük — Krisztuséra: pontosabban: a Golgotát járó Krisztuséra. A keresztút, a Golgota az élet tradicionális, szakrális jelentésű metaforája, illetve az élet szenvedéseire és a földi nyomorúságra legáltalánosabban utaló szimbólum. Vélekedésünket, amely szerint ez a jelentés is belejátszik a novella értelmezési tartományába, a konkrét, tárgyi cselekmény-mozzanatok is alátámasztják. A csavargó útja is keresztút, hiszen az emberek szidalma és gáncsa között vezet: a durva számonkérés, mely identitására irányul, a Krisztust vallatok gúnyos szidalmaival, isteni eredetének megcsúfolásával vág egybe. „Kell, hogy legyen egy igazolvány! - Igazolvány? Ennél? - Egy olyan személyi ... Név ... meg lakás ... - Na, mondjon még valamit! Ez nem is lakik! És neve sincs!” Az öreg csavargó sorsa - hasonlóan Krisztuséhoz - kihívja az elutasítás és elfogadás, a hidegség és a részvét, szeretet és gyűlölet válaszait, melyek a lét érzelmi, emocionális kísérőjelenségeiként, s társas létezést meghatározó magatartás- formákként jelennek meg. Kétféle ilyen magatartás, életstratégia rajzolódik ki élesen a novellában felrémlő tarka emberi kavalkádból: az egyiket az erkélyen napozó nő, a másikat a csavargót egy darabon elkísérő asszony testesíti meg. Az erkélyen figyelő nő fél a találkozástól, fél a valódi részvételtől, nem éli az életet, csak elképzeli, vizionálja: „Most odalent fekszik a pádon. Egy közeli pádon. A lehető legközelebbi pádon. De aztán majd itt nálam. Végighever a díványon. Lelógatja a lábát vagy éppen 1054
