Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Szörényi László: Magyar irodalomtörténet a Magyar Népköztársaság irodalomtörténete helyett
tót, illetve még a csak utólag, mitnegy függelékként bevett esszékben is. Volt azonban a kultúrpolitikának nem csupán a fentihez hasonló, látszólag formai kívánsága is (az alakiság valóban csak látszat, hiszen - véleményem szerint - a portrésorozat megtorpedózása annak volt köszönhető, hogy ne tűnhessék ki: Illyés, Nagy László, Mészöly vagy Pilinszky nagyságához méltó alkotót a „szocialista realizmus” nem mutathat fel.) Ez a kívánság, sót időnként fenyegetésekkel súlyosbított parancs nem csupán az úgynevezett szocialista elkötelezettségű irodalmat akarta valóságos súlyát jóval meghaladó módon szerepeltetni, hanem a jelent, a kádárista előmennyországot minden irodalmi tendencia végső céljaként és vállalt környezeteként fel tűnte ttetni. Ezt az apológiát az Intézet a leghatározottabban visszautasította. Az a fokozatosság és tagolás, amely - Aczélék elképzelése szerint - a 45 utáni kezdeteket csupán a szocialista eszme kiteljesedésének elöiskolájaként vol t hajlandó felfogni és ábrázolni, az ellenkezőjébe fordult. Ugyanis - akár a költészettörténeti, akár a próza- és drámatörténeti kötetet nézzük - a folyamatrajz meggyőzően bizonyítja, hogy a sztálinizmus durva támadása után 1953 és 1956 között, majd pedig 1956-tól a kézikönyv eredeti, korai változata szerint 1970-ig, illetve később 1975-ig az egyes műfajokban és életművekben azok az értékek éledtek fel újra, illetve teljesedtek ki, majd jutottak válságba a kor parancsát hallva vagy saját belső művészi logikájuk szerint, amelyek 1945 és 1948 között már egyszer virulni kezdtek és 1949 után hallgatásra kényszerültek. Béládi és munkatársainak határozottsága, valamint az intézet vezetői közül az őket aktívan támogató Bodnár György, és súlyos mozdíthatatlanságával Aczéllal szemben passzív rezisztenciát tanúsító Sőtér István végül is elérte, hogy 1976-ban a lektorok asztalára olyan négyezer oldalas kézirat került, amely a maga tömegével arra kényszerítette őket, hogy megtegyék ugyan akár a koncepciót alapjaiban megkérdőjelező, illetve elutasító megjegyzéseiket is, de a teljes újraírattatásra mégse merjenek vállalkozni. A szerkesztőbizottság tagjai közül Szabolcsi Miklós volt az ideológia kívánalmainak helyi képviselője, de még az ő álláspontja sem volt teljes egészében elfogadható a fennsőbbség részéről. Persze ö átdolgoztatta - amennyire tudta — azt, amit át akartak dolgoztatni, kicserélt szerzőket (mint Miklós Pált, vagy Kiss Ferencet), ha azok a támadások kereszttüzébe kerültek, ám alapjaiban ö sem volt képes, vagy talán nem is akarta megváltoztatni az alapkoncepciót. A jelenleg vizsgált prózakötetet Rónay László előszava vezeti be, aki - amennyire lehetősége volt rá a kézirat leadásának időpontjában (körülbelül öt éve!) - jelzi azokat a nehéz körülményeket, amelyek a kötet elhúzódó születését jellemezték; valamint tisztázza, hogy Béládi Miklós posztumusz kéziratát milyen szempontok szerint őrizték meg, illetve egészítették ki. Ezek után következik Béládi nagy áttekintése a harminc év prózatörténetének irányairól és csomópontjairól. 1983-ban bekövetkező halála előtt pár évvel egy nagy fontosságú tanulmányban tisztázta, hogy döntő fordulat következett be a magyar prózában Mészöly Film című regényének megjelenése, illetve Esterházyék nemzedékének fellépése után. Tudjuk, hogy Béládinak magának alapvetően át kellett alakítania jó néhány poétikai meggyőződését, és az ezek tudatában megrajzolt pályaképeket, de igazi tudóshoz illő önkritikával és felelősségtudattal vállalta ezt az egyáltalán nem könnyű feladatot. így a bevezető - ha kitekintésképpen is, - de beilleszti a fejlődésrajzba azokat a műfaji változásokat, amelyeknek első csírái csak a tárgyalt időszak vége felé kezdtek megjelenni. Béládi halála után Rónay László sikerrel oldotta meg, hogy az alapkoncepciót nem módosítva, mégis a lehetőség szerint hozzáigazítsa a naprakészség követelményeihez a kézikönyvet: ezt a célt szolgálja Kis Pintér Imrének a prózai rész végére illesztett kitekintése, amely így mintegy folytatja és lekerekíti, részben - az új fejlemények fényében - korrigálja a Béládi által megpendített gondolatmenetet. Ha a kötetnek nincs ilyen szerencsétlenül hosszú átfutása, természetesen nagy portrét kapott volna Esterházy, Nádas vagy Hajnóczy is: így is nagyon örvendetes, hogy Kis Pintérnél legalább külön alfejezetet kaptak. Ami most már a nemzedék-, illetve a csoporttagolást illeti, az arányokkal nagyjából egyetérthetünk. A politikailag 1048
