Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Szörényi László: Magyar irodalomtörténet a Magyar Népköztársaság irodalomtörténete helyett
futtatott írók közül végül is senki sem jutott olyan terjedelemhez, amely igazságérzetünket sérthetné. Hamvas Bélának, mint szépírónak a hiánya megmagyarázható regényei kiadástörténetének mai napig igen szerencsétlen alakulásával. Bitónak mint esszéistának természetesen kijárt volna a kiemelt kezelés, de ez a forradalmat illető tabu 1989-ben történt feloldása előtt elképzelhetetlen volt. Ami a portrék, illetve folyamatrajzok módszertanát illeti, noha a legnagyobbrészt egy műhely tagjai készítették e fejezeteket, természetesen rányomja szövegükre bélyegét a különböző írásmodor, illetve poétikai meggyőződés. Bántó ellentétet azonban nem érzünk, erről gondoskodott a szerkesztés kiegyenlítő munkája. Nem kis dolog ez, ha arra gondolunk, hogy nemcsak a szépprózában következett be a 70-es években jelentős fordulat, hanem az irodalomértelmezésben is. Műelemzésre és az ehhez szükséges módszertani fogások felvonultatására természetesen a kézikönyv jellegénél fogva kevés lehetőséget adott. Viszont átgondolt műelemzések vannak kimondatlanul is egy-egy nagy portré mögött, például - hogy különböző nemzedékekhez tartozó és különböző módszerrel dolgozó kutatók munkájára utaljak - mint Rónay Lászlónak Ottlikról, Erdődy Editnek Mándy- ról, Béládi Miklósnak Mészölyről, vagy Veres Andrásnak Konrádról írott portréfejezeteiben. (Ez utóbbi különben egyáltalán nem törődik a cenzurális tiltás tabuival, amelyek Konrádot különösképpen sújtották). Ami pedig az egyes irányzatokat összefoglaló fejezeteket illeti, felhívnám a figyelmet Pomogáts Bélának az avantgárd utóéletéről írott áttekintésére, amely teljes nyíltsággal beszél az irányzatot általában, Hamvas Bélát pedig személyében is a legsúlyosabban sértő politikai-ideológiai kiátkozásról. A drámatörténet áttekintését Erdődy Edit írta meg, finom nyomatékkai emelve ki például Mészöly úttörő szerepét az abszurd drámában, illetve kategorikusan elutasítva, mégis kvázi-drámatípus szerint katalogizálva az ötvenes évek színpadi szörny- szülöttjeit. A két kötet kézikönyvszerű használatát nagymértékben elősegítik az R. Takács Olga által készített életrajzi kislexikoncikkek, amelyeket nem tesz fölöslegessé az időközben megjelent kortárs írói lexikon, illetve a „Ki kicsoda” sem. Hiányzik természetesen 1956 irodalmi jelentőségének méltó tárgyalása, de hát ez a keletkezés körülményeiből teljességgel érthető. Hallgatnak, de nem hazudnak róla. Az Irodalomtudományi Intézet archívuma őrzi a kézikönyv keletkezésének iratanyagát. Ha a szerzői jogi kérdések megoldása kedvezően dől el, ezen iratok kötetben való megjelentetése szinte olyan ideológiatörténeti csemege lehetne, mint az 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek kiadásáé volt. Am, ha csak szemelgetünk is belőlük, megérthetjük, hogy a kézikönyv létrehozása - ha nem is sikerült olyanná, mint ahogyan szerzői eredetileg szerették volna, vagy mint ahogyan a cenzúra eltörlése után megírhatták volna, - így is, kényszerű megalkuvásaival és eklekticizmusával a szocialista kultúrpolitikának nevezett hattyúnyakú görény legnagyobb fiaskója. 1976-ban három lektor kapta meg a kéziratot. Közülük Illés Endre jelentése legnagyobbrészt szakmai szempontokat vesz figyelembe, becsületesen, akkor is, ha személyes ellenszenveit nem tudja elnyomni időnként, mint például Pomogáts Bélával, mint szerzővel, Szentkuthyval és Hamvassal mint tárggyal szemben. Király István ellenben nem is titkolta, hogy a politika és az ideológia kívánalmait akarja szolgálni. Néhány gyöngyszem: „A kézikönyv nem feledheti: a támogatás parancsa rá különös erővel érvényes. Állami pénzen és évtizedekre készül.” (Ezt annak ürügyén tartotta fontosnak megjegyezni, hogy Benjámin László kisebb helyet kapott, mint Pilinszky.) Kiss Ferenc kritikatörténeti fejezetéről így írt: „Mint kritikai cikket, egyéni írást lehet közölni, de a párt irodalompolitikáját támogatni hivatott kézikönyv-fejezetként való megjelentetése nem lenne talán helyénvaló.” Az általa dogmatizmusnak nevezett sztálinizmus ellen szerinte csak úgy szabad tiltakozni: „hogy azért az ideológiai harc gondolata ne sikkadjon el, s ne váljék liberalizmussá a marxizmus. Látni kell azt is, hogy ez a veszély is ott sejlik 1945-1948 túlértékelése, s a fordulat éve eredményeinek semmibe vevése mögött.” Az Újholdasok különösen a begyében voltak: „Tiltakozom egy 1049
