Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Határ Győző: Életút I.
KL Ő németül beszélt? Kétnyelvű volt. Kézenfekvő, hogy mindjárt, már zsenge gyermekkoromban szeretett volna német szóra fogni s nyaggatott is, de hasztalan. Megpróbálkozott mindennel, még német nyelvű képeskönyveket is hozatott és a képeket mutogatva, helyettem szavalta az idióta rigmusokat:- No kinek adjuk azt a nagyon-nagy pofont? Kinek, a nagyon-nagy nyaklevest? „Dem pomaden Bengel da: / Kasper ja! Kasper ja!” Összeszorított foggal, konokul hallgattam és fogadalmat tettem, hogy amíg élek, monoglott maradok. KL És nagyapád? Apai nagyapám háromnyelvű volt, mint Temesvárott mindenki. A vevőköre: székely is, szász is és persze román. Jól megfértek egymással. Kis közjátékként hadd mesélem el Édesapám öccse, Misi bátyám történetét. Ez az izomerő a családban van, magam is megörököltem apámék erős fogását. Misi bátyám is fiatalon borzasztó erős fickó volt és híres verekedő. 18 éves korában, egy kocsmai ramazuri alkalmával hazavágott egy legényt, a szerencsétlen kiszenvedett s ő tudta - szöknie kell. Nagyanyám batyut kötött neki s ő még aznap éjjel kereket oldott. Maga se gondolta volna - kisodródott Amerikába s New Yorkban kötött ki. Segítette a német kolónia, kalaposműhelyt nyitott (a papáról háramlott rá, az volt a tanult mestersége). Egyre-másra szaporodtak el a fiókjai, meg is tollasodott s mikor már a műhely nagyüzemmé nőtte ki magát, ő lett New Yorkban a kalapkirály. Volt egy milliomos nagybátyám. A két fivér levelezett, addig-addig, míg Misi bátyám rá nem szánta magát - hazalátogatott. A húszas évek végén lehetett, a felesége, Emma nagynéném nagy darab sváb asszony volt, de már erősen kikupálódva, csupa szőrme, púder, csupa ridikül és klipsz és strassz: a vásárlás volt a kedvtelése és módfölött hiányolta, hogy a Párizsi Áruházban nem szól a zene. Egy alkalommal taxiba vágtuk magunkat és Emma néném megkocsikáztatott: Nagykovácsitól Gödöllőig körbe-karikába (a cukrászdázást leszámítva) egész nap jártuk a várost. Annyi pénzt együtt nem láttam, amennyit a sofőrnek ő fizetett. Persze egymás közt ők ketten csak angolul beszéltek (és magam fülig vörösödve, szüleim némi konstemációval vették tudomásul, hogy az angol a „picture”-1 picsának ejti... de mit volt mit tenni). Csak törték a magyart, de a szüleimmel nagyokat nevettek és jól megértették egymást. Egy nagy fájdalmuk volt csupán. Gyermektelenek voltak és nagyon szerettek volna gyermeket. Könyörögve kérték Édesapámékat, hogy adjanak oda engem, engedjenek ki Amerikába: ők majd felnevelnek, egyetemre járatnak. KT Egyetlen gyerek voltál? Az hát. És a szüleim semmi kincsért nem voltak hajlandók odaadni. Mikor látták, hogy erről le kell tegyenek, máshogyan próbáltak segíteni rajtunk. Bármennyire titkoltuk, nyilvánvaló volt, hogy szüleim iszonyú nehezen vészelték át a gazdasági válságot s lényegében a permanens tönkremenés állapotában, máról holnapra éltünk. Majd mi rendbehozzuk a dolgaitokat - mondták az amerikai rokonok. Egy vasárnap délelőtti séta alkalmával (és ezt a saját fülemmel hallottam), Misi bátyám megáll a körúton apámmal és a sétabotjával rámutat:- Látod ott azt a sarokházat? Megveszem neked. Vilikém! Hadd vegyem 989
