Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Határ Győző: Életút I.
meg! Ne tiltakozz, a hétszentségit, mi az nekem? Semmi. Meg ami mellette van, azt is. Meg azt... Meg azt... Csak hogy könnyítsék a helyzeteden. Szüleim hallani sem akartak róla. Azután is, még sokáig, ha arra jártam, mindig úgy néztem fel rá, arra a pompás körúti sarokpalotára, amelyiket a sétabotjával megjegyzett: — Ez az a sarokház, ami nem lett a miénk. Az volt az az Amerika, ahova nem mentem el fogadott gyereknek, amerikai nagybátyámhoz, a kalapkirályhoz, aki ki tudja, él-e még... Mert ez a közbevetés ilyen melankolikus akkorddal zárul: a levélváltás még eltartott egy darabig, aztán a két fivér között valamiféle harag támadt és a levelezés abbamaradt. KL És tudsz róluk? 1960-ban megeresztettem egy levelet Misi bátyám New York-i címére. Választ nem kaptam. Ha élnek — ha valakijük él — azt hihette, a menekülttáborból, ejtőernyőn, afféle darizó mangár vagyok, nyakukbaszakadóban. Pedig írtam, hogy mindenem megvan. No ládd, már olyan docilis vagyok, hogy nem ismerek magamra. Csak mondom-mondom a magam érdektelen történetét, holott kinek nem volt kalapkirály nagybácsija Zámerikában...?! KL Docilisan berzenkedel, de hadd faggassalak tovább. Hogyan kerültél el ötödfél éves korodban Gyomáról és miért? Hja! Átugrottál valamit, ami neked már quantité négligeable. Átugrottad a világháborút. Nem várhatta meg, hogy megszülessek: Édespapámat 14-ben bevitték katonának. Négyesztendős háborús pokol következett - az szakadt rá. Az első időben még futárszolgálatot teljesített, gyorsvonatokon cikázott katonai sürgönyökkel meg portfoliókkal — különleges tasakban vitt üzenetekkel. A felesége szerette volna megmutatni az újszülöttet a papának: vonatra ült és utazgatott utána. Mire utolérte volna Szarajevóban, Édesapámat már átvezényelték az északi frontra. Anyám vonatról vonatra hurcolt, bár én minderről nem tudtam semmit, csak úgy mesélték; hogy pólyás koromban beutaztam a Monarchiát, csak azért, hogy megmutassanak a papának. Nem sikerült. Pedig jó lett volna; mert Édesapámat aztán emberileg szörnyen elgázolta a háború. 16-tól kezdve harcoló alakulatnál volt. Doberdónál szétverték a zászlóalját, három napig egymagában az erdőben bolyongott. Far- kasfalka támadta meg, puskatussal verte szét. Nagy sokára rátaláltak, lőtt sebbel kórházba került. A tábori kórházat belövés érte, apám gránátnyomást kapott. Rokkantként került haza. Három évig a kórház lakója volt; gyakorta megtörtént, hogy felugrott álmában, kiesett az ágyából és kétségbeesetten hadonászva ordítozta: — A farkasok! A farkasok!... Utolsó odalátogatása alkalmával a főorvos félrevonta anyámat és azt mondta: — Nemsokára hazaengedjük a férjét: mi többet érte már nem tehetünk. Asszonyom, szívlelje meg, amit most mondok. Eztán maga a családfő. Válasszon valami olyan foglalkozást, ahol a férje félreülhet és nemigen kell érintkeznie emberekkel. Reméljük, a tünetek idővel elmaradoznak, keménykötésű fiatal szervezet, még kiheverheti. De egy darabig még napirenden lesznek a félelmi remegések, az éjszakai dührohamok... így jöttük fel Pestre. Úgy adódott, hogy itt egy katonabajtársa eladta 990
