Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)
a normátok, hogy egyik kezemet a zsebembe dugom, a másikkal meg vakaródzok, s megcsinálom a napi adagotokat három óra alatt. Hát persze, hogy megcsinálja - gondoltam magamban, azért a pénzért! azért megteheti, meg ott marad az esztergapadnál, nem kóricál a bombatölcsérekkel lyuggatott erdőben az üzemek közt, nem figyel madarat, nem megy pecázni a békalencsével szeplős tóra, de én a hatötvenes órabéremért, hát teszek rá! Munkabuzi! Maga egy munkabuzi! Jól hallotta. Ugrottam félre, kiszaladtam a nagyajtón az erdőbe, ő utánam. Agyonütlek! Ordított és még sok jelzővel illetett, bár nyelvezete igen eredeti volt, de a metaforikus összetételekhez nem volt érzéke. Maga egy nagy bunkó, prosztó - csalogattam, fusson egy kicsit, úgyis túlsúlyban van. - Gyakorlatilag semmi esélye nem volt arra, hogy elkapjon. Gyors, kicsi szemtelen és erőszakos — jellemezett edzőm; hetvenöt kilómmal, száznyolcvan centis magasságommal, valóban nem votlam a kézilabdacsapat legrobosztusabb alakja, eltörpültem közöttük. Jó szélső lesz, jó beállós, csak sokat szabálytalankodik, de erőszakóós, jujujuj! — dicsértek szembe. Többször belekerültem a „húsdarálóba”, monokliaim is szaporodtak, kékreverődött csípőm, vállam és könyököm, ahogy fékeztem az esések lendületét és néha meccs után úgy éreztem, nincs egyetlenegy épp porcikám, hamar rájöttem, hogy ehhez a játékhoz „kevés vagyok, mint porcelánkacsa a repüléshez”. Futottam, Karcsi bácsi mögöttem -, nem fárad az „Öreg”, mint egy elefánt nyomul utánam a bokrok és a fák között, de előnyömet könnyedén tartottam. Öt-hat méter. Biztos, ami biztos. Ha elkap, akkor barátság ide, vagy oda, biztos, hogy elver. Apámnak volt régi tanítványa, haverja, de miután abbahagyta a focit, elhízott, megállapodott itt az Autógyárban, művezető lett. Fater szerint nem értett semmihez, csak a nagy szöveg és a sörök, mindig ilyen volt, de ha kellett akár a hátán is elvitte a csapatot, lelkesedett, dumált, szavaival a vasbetont is megszédítette, — mesélte egyszer Apám. Hát a vasbetont igen, engem nehezen. Fújtat, szuszog mögöttem, nem ordít, haragja is elszállt, csak bulldogösztöne hajtja: meg akar fogni. Hirtelen megálltam. Legyen öröme. Itt vagyok, jöjjön! Misi, egyszer még agyonütlek, lihegett felém, agyon én! Nem lesz könnyű, többen megpróbálták, strapás dolog, - léptem távolabb, úgy két kamyira tőle, iramodásra kész, feszülő izomzattal, idegekkel. Mi bajod van velem? - kérdeztem. Az Misikém, hogy nagyon szemtelen vagy és lusta és trehány, lopakodott rinocéroszmód közelébb egy kisebb bokrot maga alá gyűrve, taposva, Apád rám bízott, embert kell faragni belőled. És azt így kell? - kérdeztem, ügyelve hogy a két kamyi távolság megmaradjon közöttünk. Ne zrikálj fiú, ne dühíts! Hirtelen rejtői fordulatot kanyarítottam a cselekménynek, közelugrottam hozzá, felérúgtam. A támaszkodó lábára, melyen testsúlyának mintegy háromnegyed részét tartotta, pontosabban az előrerakott jobb lábának térdére irányítva a rúgást, de nem találtam el rendesen, csak sípcsontját érte rúgásom, furcsa módon ottragadt a lábam, mindketten elestünk, mintha mágnes rántott volna magához, esés közben ügyesen keresztbekaszált bal lábával és én ott vergődtem oszlopnyi combjai között. Egy pillanat törtrésze alatt játszódott le az egész, igyekeztem szabadulni, nem jött össze, szorított, egyre jobban szorított. Benne vagy a gépbe Misi! Nevetett. Gyerek, gyerek, negyven kiló van közöttünk. Most foglak 324
