Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)
agyoncsapni és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, felemelt satuként összezáródó combjai és térdei között, majd mintha labda lennék rúgott, taszított el magától, lapát kezeivel is belesegítve a lökésbe. Egy akácfa tövénél landoltam, egyensúlyomat vesztvén csapódtam arccal a fa törzséhez, felrepedt a szemöldököm, az orromból szivárgott a vér. Kicsit kába voltam, de felpattantam, támadóállásba helyezkedtem. Állj le fiú, nem bohóckodunk tovább, ott magasodott, nevetett mellettem Karcsi bácsi. Ez egy nagydarab állat - állapítottam meg magamban reményeim romján még ágaskodtam egy kicsit, csak úgy belülről a kudarc dühéhez támasztva szívemet próbáltam büszkeségemben magasabbra kúszni, de nagyon alacsonyan maradhattam, mert egyre hangosabban röhögött, izzadt rinocérosztes- tén a háj alatt hullámoztak, rángatóztak izmai. Ronda nagy állat. Meg kellene tanulni uralkodni az arcomon! Ne látszódjon alatta selymesedé érzelem, düh, kifejezéstelen maradjon, belsőmtől független álarc. Mindégy, negyven kiló, az negyven kiló. A cinizmus kölyökleckéi, rámkényszerített iskola, az első lépések, az ösztönöktől vezérelt tápászkodások, ellenkezések, hogy ne legyél annyira megalázott, csak vesztes egy szabálytalan játékban, a rendezett világban. Karcsi bácsival teljes egyetértésben mérjük, válogatjuk a munkadarabokat. Ez selejt, ez még elmegy, végül is nem lőnek vele nyulat, ez pompás, ilyennek kellene lenni mindegyiknek, figyeld, alig mozog a mikro-óra mutatója, ez a simaság, ez igen, ennél simábbat csak hazudni lehet. Már számomon volt a válasz, de nem mondtam ki, gondoltam: igen ez pontosan olyan sima, mint a maga nyelve az üzemértekezleteken. Eteti a nagyfőnök halait, mert itt az is volt. Akvárium. Akváriumrendszer az üzemvezetői irodában. Több kicsi és egy igen nagy. Menjél, menj csak Tóni, én maradok, megvárom az első méréseket, tudod ezek a délutánosok is kezdenek elkanászkodni. És szórta, szórta a szárított bolhát, vagy mit tudom én mit, a nagy akváriumba, gondos lágy mozdulatokkal, mintha saját jövőjét etetné, - szegény halak egyszer felpuffadnak. Tudja, Karcsi bácsi a késekkel volt valami baj, lehet rosszul köszörültem meg őket - adtam az ártatlant, tettem alá neki, hagyj hízzon még néhány kilót. A köszörűsök nem segítettek, ott kínlódtam vagy egy órát a köveknél, folytattam, olyan arcot vágva, mint egy megszeppent úrigyerek, aki épp most vesztette el a szüzességét. Olyan máié tudsz lenni! Mért nem szóltál, kiköszörülöm én, te szerencsétlen, ilyenkor nem tudod jártatni a szád! Azt a, - harapta el a mondatot, hirtelen összekapott egy tucat esztergakést, mindjárt jövök, bökött felém kielégült vigyorral. A keskeny mészcsíkokkal határolt közlekedőúton elvonult a köszörűsműhely felé. A tisztára söpört betonon egy összegyúrt, labda nagyságú papírgombócba spiccel hatalmasat rúgott, az kis ívben felemelkedett, majd a fehér csíkon túl huppant a derékmagasságba tornyozott nyers, megmunkálásra váró öntvények mellé. Az ötlet hirtelen jött, önmagát adta, kínálta a lehetőség. Az öklömnyi vashulladékot gondosan becsomagoltam a papírba, vártam. Mikor a gépműhely elején megjelent Karcsi bácsi, észrevétlenül az út közepére gurítottam a „papírlabdát”, lestem a hatást. Nem maradt el. Jött. A paciens ruganyos rinó-mozgásával fütyürészve nyomult felém. Meglátta a papírgombócot, hátrált néhány lépést, jobb lábán a bakancs orra szétnyílva, a kiálló 325
