Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Barota Mihály: Sütő András: Omló egek alatt (kritika)
Természetes jelenségnek tartjuk azt a közéleti-irodalompolitikai törekvést, amely feltérképez, számon tart minden magyar szellemi értéket határainkon belül és a határainkon kívül. Akülhoniak is „vigyázó” szemmel tekintenek az itthoni írók-költők, művészek, szellemi emberek tevékenységére. A kölcsönös figyelem indítéka az a tudat, hogy az anyanyelv koherenciája révén eltéphetetlenek vagyunk egymástól. Sütő András esszékötetében a mesterek-kortársak-barátok nagy közösségében igen fontos helyet kap Veres Péter, Illyés Gyula, Szabó Pál, Nagy László, Kormos István és mások portréja. Találkozások Veres Péterrel című esszéjében írja: „Ünnepek kicsapottja volt. Hány vasárnapot ajándékozott mégis fiatal íróknak!” Joggal vélhette Sütő András is, miként az olvasók milliói, hogy a magyar parasztságról Móricz Zsigmond után aligha lehet újat, jelentősét írni. Ismeretes, hogy az a döbbenetes kép, amit Veres Péter a gyepsori nyomorúságokról, a kubikosok napszámosok ridegparaszti világáról feltárt, talán oly mértékben volt reveláció, mint Illyés Gyula Puszták Népe című munkája Babits Mihály és kortársai számára. Sütő András elragadtatással vall azokról a benyomásokról, amikor Veres Péter könyveit olvasva rádöbben: ,A gyepsori nyomorúság, a kubikolás, a csendőrpofon és másfajta megalázás olyan felhajtó erő volt, amitől a jajszó égi magasságig hallszik.” Odafigyel Veres Péter jószándékú tanácsaira, melyek szerint óvakodnia kell a fiatal írónak a „finánclábak”-nak nevezett optimista kicsengésű konfliktusmegoldási módszerektől, a lakkozástól. Veres Péter művészete Sütő András számára „szivárványos igazolás” is: a szegénység „elegendő” lehet az íráshoz, ha olyan belső szigorral vall a megismertetendő világról, miként ezt a követelményt Veres Péter megvalósította. A bensőséges kapcsolat sem tartja vissza Sütő Andrást attól, hogy ne jelezze hiányérzetét is a Veres Péter-i írásművészettel kapcsolatban, azt, hogy mennyire hiányolta a szárnyaló képzeletgazdagságot. Ennek ellenére is úgy látja, hogy „hitelesebb és átfogóbb, gazdagabb és megrendítöbb számbavételt a magyar parasztságról senki sem hagyott ránk.” Méltán mondhatta Illyés Gyula Veres Péter koporsója felett: „Lángelmét temetünk.” Mintha ma is hallatszanék, mai érvényességgel, ugyancsak a parasztkérdés kapcsán — Sütő András Szabó Pállal való egyszeri és utolsó találkozása alkalmával - az az intelem, amit Sütő András ekként örökít meg: „Aki ezt a népet nem belülről látja, ne lelkendezzék, de ne is sírjon a nevében. Ha bajokról van szó, hát én többet is elmondok! Mert szólni kell ezekről, de sanda szándék nélkül.” Joggal érezhetünk felháborodást az olyan kritikusi magatartás láttán, amikor az irodalmi műalkotásról nem az irodalomesztétika elismert elvei alapján mondanak ítéletet, hanem a „mozgalmár” fölényeskedő politikai szólamaival marasztalnak el egy tehetséges, fiatal írót, aki egy novellapályázaton tűnt fel, s akit az illusztris szerkesztő azzal vádolt, hogy az író „nem ismeri a szocialista nevelés jelszavát” és „visszaél" az írói szabadsággal. Tbmcsa úr szerencsétlen sorsában ilyenfajta gyakorlattal ismerkedhetünk meg. Szerencsére másfajta, megörökítésre méltó történeteket sorjáz elénk az esszéíró. Ilyen a mecénás, az igazi „példaember” Kemény János, aki a két háború között harmincötezer hold erdejét áldozta fel az erdélyi magyarság kultúrájának oltárán. Lapkiadó, könyvkiadó, az Erdélyi Helikon írói munkaközösségének létrehozója, anyagi támogatója, a színház patrónusa. Kemény Jánost favágó munkások, juhászok, tehenészek, a föld munkásai, írók, professzorok, zeneszerzők, képzőművészek, színházi emberek kísérték utolsó útjára. Egyébként Kemény Jánost is támadta annak idején az egyik lap szerkesztője, amikor lapjában szóvátette: mit keres Kemény János a Színházművészeti Főiskola könyvtárában? Ugyanis öreg napjaiban az említett intézményben a könyvtárosi tisztet töltötte be Kemény János. A Gorkijtól kölcsönzött Az én egyetemeim fejezetcím alatt több esszéből (Az én egyetemem; Asztalos István fehér zsebkendői; Ne szóljtok!; Anyajegyes irodalom; Minden 571
