Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Kabdebó Lóránt: "A némaság süket esztendői alatt" (Megfejtési kísérletek Ágh István költészetéről) (tanulmány)

pillanata. A búcsúzók még egyszer egymásra nézése. Hihettük a jövő ígéretének, látom ma egy imbolygás kezdetének. Nem eposzhös indul benne már, de örök elátkozott: balladahős, új Bolygóhollandi. Mert akinek nem lehet biztos múltja (személyes múltbeli kiterjedése), annak bizonytalanná válik minden jövő-reménye. Eposzszülő báttyok balladatermő öccse. Toldi után Pörge Dani. Az indulat ugyanaz, az izmok feszülése is, de az eredmény: A tehetetlenné váló gesztus költészete. Micsoda feszültség a versben, csodálatos nyelvi erő, indulat, a ritmus nekifutása. Vers és költészet, — amelynek nem látom célirányosságát, nem találom szerkezetét. A nekifutó indulat minduntalan kifullad. Csak kérdés és felkiáltás. Mintha káromkodás. A vers ép, sokszor tökéletes mégis mintha befejezetlen. Az elhallgatás csodája. Régi műfaj megújított változata: ballada. Egy ember, aki a legfontosabbról nem beszél. Nem azért mert nem tud, hanem mert nem beszélhet. Nem tényekről (sokáig arról is hallgathatott), de a tények lényegéről. Egy ember, akitől jelenbeli létezése elvette (mert elvették) atyja igazi világát, bátyja szellemét, saját ifjúságát. Aki létezik csakis mindenkori jeleneibe zárva: örök átmenetként, állandó búcsúzásban. Ma már, rálátva maga is tudja ezt az átmeneti helyzetet, amelyet verseiben - egy-egy pillanatban — rögzíthetett. Naplószerúen jegyzi most felfedezését, még csak „helyhez”, helyzethez kötve, mint például az 1985. augusztusi, Szigligeten írott írók háza című versben;

Előttem és utánam, aki lesz, valaki éppígy átmeneti ember, ugyanebből a székből láthat évtizedes, kéthetente más, ablakrácsra rozsdásodott tűnődést, ráképzelem én is idegen emlékrétegem, amíg ugyanaz a táj szúnyoghálóján ugyanaz a hárs őrli, szitálja fáradt aranyát, vibrálja intim rendetlenségemen, s az itt felejtett álmok falfehérén, szaporáznak a hangyák és nem értem, mivégre ez a lankadatlan kényszer?

A balladás bizonytalanság nagyszerű remekei életrajzi elbeszélései, melyeket Egymás mellett címen, nagy késéssel gyújt kötetbe 1988-ban. A bizonytalan magánélet. A felizzó és múlandó szerelem. Nagyon tud írni. És még jobban hallgatni. Úgy, hogy ez a hallgatás a legbeszédesebb. így számolt be egy utazás történetéről, ifjúsága alig ismert világáról másik könyvében Dani uraságnak (1984). „Keveset tudunk róluk” — mondja egyik beszélgetőtársa, a múltja után tájékozódni akarónak. Lassan nyílnak ki az emberek. Mindenki bizonytalanságban élő balladás ember. Az 1990-ben megjelent Kidöntött fáink suttogása pedig az eddig elmondhatatlan családtörténet átélése: iszkázi balladák - a magyar falu sorsa írói-emlékező sűrítésben.

Lehet, hogy az elmúlt évtizedek kidalolása éppen ez a szemérmesen hallgató-ká- romkodó költészet? A személyes bizonytalanság, csak jelenben élés nemzedékek kényszerű tulajdonsága volt? Csak arról beszélni (az is veszélyes, Ágh költészete a példa, szerkesztői lehetnek rá koronatanúk), ami épp a jelen szóbeszéd témája? Gesztusai: csupa kérdőjel. Az alig bevallott élet. Pedig — paradoxon: — nálunk lehetett nyíltan hallgatni.

Van egy verse Ágh Istvánnak, amelyik a maga többszörös utalásrendjével ennek felismerése, tudatosítása. A múlt felfedezése — mindjárt kiteijesztve. A mindig magára visszautaló lírikus most éppen kinyílik, epikusán: idegen történet, más - elhallgató, ebbe belehaló író szájába adva, végül is mindnyájunkra érvényessé téve. Az önpusz89