Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Ewa Czarnecka: A világutazó (Beszélgetések Czesław Miłosz-sal - részletek) (interjú)
1950-ben már tudta, hogy a férje él valahol az északi lágerekben. Mindenesetre Mo- dzelewski nem azért ment Bieruthoz, hogy elmenkülhessek. A saját elvei késztették erre. És nem csapta be a felesége. Mivel orosz nő volt, úgy gondolta, egy költő nem emigrálhat, mert elpusztul. A költőknek saját országukban kell élniük. Ezt ön is így gondolta... Igen, én is hittem ebben. De ő szabad kezet adott nekem. Csak annyit mondott, hogy, ha úgy döntök, Nyugaton maradok, harcolnom kell Oroszország hóhéra ellen. Nem tudom, megérti-e, hogy A rabul ejtett értelem bizonyos értelemben neki íródott, hogy megfizessem ezt az adósságot. Szeretne találkozni vele, érdekelnél Natalia asszonnyal? Azt mondják rá, ő az ellenforradalom nagynénje. Hát persze! Bár nem tudom, megértenénk-e egymást. Két külön világ. 1951 januárjában megkapta az útlevelét és kiment Párizsba? Igen. Aztán három hét múlva politikai menedékjogot kért? Ebben személyes okok is közrejátszottak. Megígértem a feleségemnek, aki terhessége utolsó időszakában volt, hogy visszatérek Párizsba, mielőtt megszületik a második fiunk. Már nem tudok mindent felidézni, de 1950 végén és 1951 elején rettenetes volt a légkör a lengyel követségen. 1950 őszén érkeztem Párizsba Amerikából. Jobb szeretném teljesen kitörölni az életemből ezt az utazást New Yorkból Franciaországba. Hajóút volt, át az Atlanti-óceánon, a részeg hajóra emlékeztetett. Szörnyű. Mindenesetre amikor megérkeztem, úgy gondoltam, rendesen, szállodában fogok lakni. De nem, kollégiumba vittek, a követség egyik házába, ahol a munkatársak lakásai voltak. Rögtön tudtam, hogy a concierge és az egész garnitúra, mindenki beépített ember, mindenki felügyelet alatt áll. A falon túl a Kozicki házaspár lakott. A férfi most riportokat ír, a nő Broniewski lánya. Fanatikus ifjúkommunista házaspár volt akkoriban. Papírvékony fal választott el minket, lélegzetet nem vehetett az ember, minden áthallatszott. Voltak akkoriban olyan esetek, hogy, ha valaki nem akart visszamenni Lengyelországba, kapott egy injekciót vagy fejbe vágták, betegen vitték ki a repülőtérre és feltették a gépre. Olyan volt a légkör, hogy Párizst járva úgy éreztem, követnek. És valóban, mint egy rémálomban, mindig ugyanazok az alakok jelentek meg. Akárhol voltam - ha beültem valahova vagy kinn az utcán - mindig ugyanaz a trió; emlékszem, volt köztük egy nő fezre emlékeztető kalapban. Máig sem tudom, az államvédelem vagy a francia titkosszolgálat követett. Amikor végül megszöktem Maisons-Laffitte-ba, a Kultúra székházába, néhány hónapig mindenhova velem jött Zygmunt Hertz, nehogy elkapjanak és szétverjék a fejem. De a követségről való távozásomat tisztességesen intéztem. Bementem a chargé d’affaire-hez, mert akkor nem volt nagykövet. Ogrodzinski látta el akkoriban a nagykövet feladatait - ideges fickó, a Lengyel Szocialista Párt tagja, úgy járkált az irodájában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Egy Wójtowicz nevű beépített ember volt a követség tótumfaktuma, ő irányított mindent. Két hónappal a szökésem után Izraelbe ment és megváltoztatta a nevét. Az a beszélgetés a legfurcsább számomra, amelyet Jean Cassouval, Oskar Miíósz barátjával folytattam - nagyon ismert publicista és író, a háború előtt a Front Populaire aktivistája volt, a háború alatt pedig a Résistance-nak írt. Igen nehéz korszakomban találkoztam vele, nem akartam emigráns írónak nyilvánítani magam. 930
