Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Pálfalvi Lajos: Mítosz és politika (A lengyel emigráns irodalom szervezeti formái, központjai és publikációs fórumai) (tanulmány)
tikénak, Magyarországon reformkornak, máshol, például Bulgáriában a nemzeti újjászületés korszakának nevezett periódusban igen nagy politikai-ideológiai jelentősége volt, az emigráns író legfontosabb szerepe a nemzetét vezető vétesz lett. Bár a Nagy Emigrációnak olyan jelentős költői voltak, mint Stöwacki, Norwid és Krasinski, a váteszi szereppel való legmélyebb azonosulás miatt Mickiewicz az 1945 utáni emigráns irodalom igazi előde, az elmúlt évtizedek regényirodai mának csúcsteljesítményei, mint a Transz-Atlantik, a. Pan Tadeussál beteljesedő nemzeti eposzi hagyományt folytatják. Hasonló körülmények között jön létre a XIX. századi magyar politikai emigráció, amellyel Jósika Miklós is külföldre kerül (persze a Rákóczi korában létrejött emigráció is fontos előzmény), de Herzen tevékenységének köszönhetően az orosz emigráns irodalomnak is van XIX. századi múllja. Az 1945 utáni helyzet sokban hasonlít a múlt századi bukott szabadságharcok utáni, tömeges emigrációt kiváltó állapotokhoz. Az orosz megszállás, az utazási tilalom vagy épp az emigrációba kényszerítés, a „kiűzetés” gyakorlata (lásd Hlasko, majd a 68-as „márciusi” emigráció példáját) ismét hitelessé és átélhetővé teszi a száműzött emigráns XIX. századi szerepét. Ez nagyjából az egész korszakra igaz. A háború előtt és alatt más volt a helyzet, de más volt a nyolcvanas években is, amelyet már egy új nemzedék, a Szolidaritás-emigráció jelenléte határoz meg. Az évtized végére a határok egyre inkább átjárhatók lesznek, 1990-ben a hazai politikai fejlődés olyan jelentőssé válik, hogy a lengyel emigráció politikai küldetése anakronisztikussá válik, megbízatását visszaadja a „Harmadik Köztársaságnak”. Ebben az új helyzetben már az emigráns irodalomnak sincs eleve kitüntetett szerepe a hagyomány fenntartásában. Új jelenség van kialakulóban, amely már távol áll a romantikus illetve antikommu- nista ideáltípustól, a Nyugaton élő lengyel írók helyzete egyre inkább az Európában időző dél-amerikai írókéra emlékeztet, a távoliét száműzetésből bármikor megszakítható utazássá vagy önkéntes műveltségváltássá alakul át. Emigráns írónak tekintem azt, aki a távoliét ellenére megőrzi szolidaritását a társadalommal, amelyben nem lehet jelen. Pályája a legtöbbször épp e távollétnek köszönhetően fejlődhet cenzurális és más korlátozások nélkül. W. Wyskiel megkülönbözteti az emigránst a más irodalomba lépő írótól. Itt a nyelvcsere a legfontosabb kritérium. Az egyik típusba azok a szerzők tartoznak, akik már anyanyelvükön is jelentős műveket hoztak létre, mint Nabokov, Ionesco vagy Cioran. Mások már az új nyelvi közegben kezdik pályájukat, mint Joseph Conrad vagy Jerzy Kosinski. A nyelvcsere a román emigráns irodalomban a leggyakoribb. A képletet a manapság intenzíven kutatott kétnyelvűség különféle esetei bonyolítják. A korszakhatárok megválasztása önkényesnek tűnhet, Danilewicz Zielinska, az első szintézisek alkotója egy egységként kezeli az 1939-től 1990-ig tartó időszakot. Vele ellentétben a háború idejét kihagytam, mert akkor még nem stabilizálódott az emigráns irodalom küldetése és személyi összetétele (egyébként sem kedvezett az időtálló nagy prózai művek létrejöttének, jóval elterjedtebb volt a hazafias líra), prominens képviselői közül sokan hazatelepülnek a háború után, Broniewski például a hivatalos Lengyelország ünnepelt költője lesz; mások pedig, mint Mítosz, csak később emigrálnak vagy később térnek vissza az irodalmi életbe, mint Gomhrowicz. Egyébként is, ezt az irodalmat még egy elismert emigráns kormány támogatja. 1945-ben alakul meg az emigráns írószövetség, a háború utáni években épül ki az emigráns irodalom intézményrendszere. A nyolcvanas évek vizsgálatától azért tekintettem el, mert a Szolidaritás legalizálásával elhárultak a hazai és az emigráns irodalmat elválasztó akadályok, olyan független folyóiratok és kiadók jöttek létre, amelyek 1981. december 13. után, illegalitásban is folytatni tudták a munkát. Ezzel párhuzamosan Nyugaton színre lép a Szolidaritás emigrációja, olyan fejlődés tapasztalható, amelyhez képest a hetvenes éveket az emigráció esetében is nyugodtan tekinthetjük a „pangás éveinek”. Ami a politikában 1990-ben következett be, a kultúrában már 1980-ban megvalósult, így 922
