Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Antall István: Bűn és bűnhődés (esszé)
ANTALL ISTVÁN Bűn és bűnhődés Bűn és bűnhődés skizofréniája. Hasadt állapot, térben és időben. Bűnhődik az, aki maga is áldozat, a történelem áldozata, aki ragaszkodásában, hűségében, tehetetlenségében helyben maradt. Helyben maradt, míg hadseregek, háborúk, országhatárok gázoltak át rajta. „Megértések” és félreértések hullámain vergődött, politikai sanda- ságok hálójába került töredékek. Diplomáciai kártyajátékok örökre elsikkasztott, zokniszárba gyűrt ászai. A mindig tartalék, a mindig hivatkozásra alkalmas, a mindig elhallgatható kisebbség. Alig több, mint egy esztendeje hinni kezdtük, hihettük is talán, hogy változik a helyzet, változik helyzetük, helyzetünk. Hiszen állandó jelenlétük a változásokban, határon innen és túl, a hivatkozásra alkalmas, az emberi jogok emlegetésekor mindig fölhozható kisebbség, a pártszerveződések viharában egy programpontot kitevő kisebbség végre — legalább — körvonalazódni látszott, megfoghatóvá vált. A magyar sajtóban hosszú időn keresztül csak megtűrt határon túli magyarság úgy hihette, a velük innen szimpatizálók úgy hihették, hogy lesz alkalom, lesz megfelelő politikai légkör az elszakadt közösségek helyzetének tisztázására, megnyugtató rendezésére. Ma már tutijuk, kevesebbek lettünk jó néhány illúzióval. De tudhatjuk azt is, hogy - ha nem kis erőfeszítések által is -, de kimondható az, amiről eddig csak „fű alatt” eshetett szó. Legalább arra számíthatunk, hogy egy-egy hozzáértő elemzés, egy-egy átgondoltabb írás születik a sajtódömping Magyarországot is elért, időnként szennyes hullámában. Bűn és bűnhődés skizofréniája. A retorikus megfogalmazás is a múltat idézi. A magyar sajtó, ha foglalkozott is a határon túli kisebbséggel az elmúlt negyven esztendő utolsó évtizedében, akkor is érzelmekre ható, a jelenségeket drámai erővel fölmutató vagy dramatizáló, esetenként romantikus szemléletű megnyilvánulásaival, attitűdével tette ezt. Miért hát itt is, most is, ez a hang? Miért kell a dosztojevszkiji hangot, még egy cím erejéig is választanunk? Talán azért, mert valóban bűn az, amit ma a magyar, pontosabban a magyarországi sajtó elkövet. Bűn, mert a hibák, a tévedések, a pontatlanságok, a torzítások, vagy maga a halálos közöny itt nem egyszerű etikai vétség, nem egyszerűen helytelen sajtópolitika, vagy egyéni hiányosság. Bűnné növekednek ezek a jelenségek, mert a határon túl élők bőrére megy a játék. Aki itt szól, annak ezen felelősség tudatában kell megnyilvánulnia, ennek tudatában kell szavait mérlegelnie. De honnan is tudhatna bármit is az egyszeri magyar, magyarországi újságíró a határon túli magyarságról? Az bizonyos, hogy idősebb szaktársait - még az esetleg meglévő jószándék mellett is - elhallgattatta később az óvatosság. Az internacionalizmus hamis pátoszában, a sokat emlegetett és látványos barátság gesztusai megtörtek volna, ha a kis népek nagy bajait egyszer egy nagyhatalomnak őszintén szemébe vágták volna. A „nagy jóságos”, a „kiváló igazságtevő”, a „béke élharcosa és garanciája” maga is láthatatlan gyulladt belső sebektől szenvedett. Szépségtapaszai alól azonmód fölfakadtak a beteg nedvek, ahogy a sztálinizmus mindent elfedő bíborfüggönye félrehúzódott. A hol csendesebb, hol zajosabb, de mindig elhallgatott erőszakos oroszo- sítás, a természeti környezet rombolásától, az alkoholizmustól, a kollektív kitelepí908
