Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Antall István: Bűn és bűnhődés (esszé)

tésektől tépázott kis népek nagy családjában szó sem lehetett a „testvéri és baráti” országokon belül láthatatlanul is meghúzódó frontvonalakról, etnikai megosztottság­ról, diktatórikus túlkapásokról. A valóság állandó átmázolása közben csak arra kellett ügyelni, hogy az itt-ott fölpattogzó festék nehogy a nagy medve körme alá kerüljön, mert az - hány példa is volt már rá közös kelet-európai történelmünkben - fájdal­mában hadonászni kezd, s kiszámíthatatlanná válik. Ez az „egyetemes” testvériségtudat aztán a beletörődő hosszú részegség kábu­lataként elárasztotta az egész magyar sajtót, s legfeljebb szépíróink egy-egy markán­sabban odavetett szava tudta ideig-óráig zavarba hozni a szellemi, a poltikai élet idomárait, irányítóit. De azonmód akadtak hajdúk, Hajdú Jánosok akik kiporolták a renitenskedő költők nadrágját, hitelesítve a későbbi szilenciumokat, s barátságosan meghajolva a publikum felé. Nem véletlen, hogy a magyar ellenzéki mozgalmak első jelentkezésekor éppen a nemzetiségi kérdések, vagy a környezetvédelem, a kultúrpolitika gondjai váltak pajzzsá, amik mögött felsorakozhatott, rendeződhetett, s egyáltalán gyülekezhetett a másként gondolkodók csapata. De képlékeny, változó keménységű volt maga a ha­diszerszám is. Túrt szituációk sorozata után bármikor következhetett egy kiszámít­hatatlan, méretében és hatásában is kiszámíthatatlan megtorlás. Egy azonban bizo­nyos; a magyar újságíró-társadalom - hiába bizonygatja egy-egy műhely a maga nél­külözhetetlen erényeit - nem vizsgázott jól ebben az időben. Nem tudta elemző módon megközelíteni a kisebbségek sorsát, a határon túli magyarság helyzetét, sokszor - már akkor is - saját politikai üzenetét csomagolta be a fölmutatott jelenség bármikor eldobható papírjaiba. Hiányzott a közvetlen tapasztalat is. Egy magyar újságíró bármikor eljuthatott a világ bármely tájára, akár véletlenül is. Elmehetett szerencsésebbje nyugatra, a közelmúlt esztendőkben keletre, Távol-Keletre is, a legközelebbi időkben hallatlan érdekességű elemző riportokat élvezhettünk a Dél-afrikai Köztársaság társadalmának átrétegeződéséről, de a magyar újságírásnak hosszú ideig egyetlen érvényes mondata sem szólt Felvidék, Kárpátalja, Erdély, a Vajdaság vagy Burgenland gongjairól. A finomabb, apróbb részletekről nem is beszélek. A kisebb szórványközösségekről, a városiasodás szinte mindenütt fölfedezhető pusztításairól, az iskolák elhalásáról, a paraszti társadalom szétzilálódásáról, az apróbbnak tűnő, de mégis a kisebbség szem­pontjából jelentős belső társadalmi mozgásokról. Mi sem bizonyítja ezt a szemléletet jobban, illetve ezt a „szemlélet-nélküliséget’’ jobban, mint az, hogy a rádiós és televíziós tudósítói hálózat, az MTI külföldi irodái mind-mind a fővárosokba települtek. Még csak a szándék sem fogalmazódott meg eddig, hogy a határainkon túl dolgozó ki­sebbségi magyar sajtó, rádió, televízió munkatársait valamilyen formában rend­szeresen bekapcsoljuk a magyarországi hírhálózatba. De maradjunk még az előzményeknél. A Magyar Újságíró Szövetség újságíró iskolájában nem volt soha tananyag a határon túl maradt kisebbség helyzete. S ahogy legutóbb végignéztem az ott oktatók változatlan listáját nem lehet szervezett tananyag ez ma sem. De hogyan is láthatnának a határokon túlra az újdondászok, mikor a feudálisán centralizált csonka országocskát még tovább csonkítják, önként, a tudat­lanság boldogságával. Hiszen vidék-Magyarország csak egy árnyalatnyival kevéssé kuriózum, mint a határon túl élő magyar közösségek világa. Sokan az országot összekeverik vízfejével, a fővárossal, nem tudnak a legnagyobb provincia provincia­lizmusából kitömi, s nagyobb baj az, hogy úgy tapasztalom, nem is akarnak. Gödöllőn és Soroksáron túl egy másik ország kezdődik számukra, egy egzotikus és idegen világ, ahol tájnyelven beszélik a magyart, s higgadtabban ejtik a szót. Hogyan vár­hatnánk, hogy ismerjék a magyar újságírók a csángókat, a Csehországba szakadt, elhurcolt magyarokat, ha szemléletük még országhatáron belül is amputált. Az Erdély-járás ma is diákok lelkes vállalása, egy szűk értelmiségi csoport fel­adata, s vonatkozik ez a többi területen élő közösségek tájaira is. A magyar újságírók, 909

Next

/
Oldalképek
Tartalom