Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

„Az önazonosítás a cement, a centripetális erő, amely összetartja a közös létezést, az erkölcs, a vonalazás pedig az, ami az egyes életpályákra ható alátámasztó erejénél fogva közös irányt szab a »közös vállalkozásnak«.”) A lényeg azonban az, hogy Csurka az „érvényes önmeghatározás” hiányának az okát keresve nagyon határozottan rámutat 56 különös - és különösen fontos - kettős jelentőségére. Nyomatékosan figyelmeztet rá, hogy 56 után itt nem a 45-tel, illetve 48-cal, a fordulat évével beköszöntött világ folytatódott, hanem egy merőben másik kezdődött el, de ezt se fent, se lent nemigen vették észre, vagy ha igen, igyekeztek elfeledkezni róla. „A hatalom nem azonosíthatta önmagát, a nemzetnek meg le kellett vágnia magát a saját folytonosságáról, a tetteiről... Bevallhatatlanná vált az, ami történt, és be- vallhatatlanná vált az, ami elkezdődött.” És nemcsak azért, mert 56 és a megtorlás sokkja elnyomókra és elnyomottakra egyaránt súlyos emlékként nehezedett, hanem azért is, és tán elsősorban azért, mert „ez a megnevezhetetlen valami nemcsak vereséget szenvedett, és nemcsak eltipratott, hanem sikerre is vergődött. Megkezdődtek olyan társadalmi változások, elindultak olyan folyamatok, amelyek az események nélkül nem kezdődtek volna el, és nem indultak volna meg.” Csurka az elsők közt volt, akik ezt világosan kimondták, akik ezt tudatosították. „A valóság tudomásulvétele az egyedül üdvözítő megoldás” - vágta az akkor még nagyon is magabiztos és következésképp kegyetlen hatalom szemébe, nevezetes írószövetségi fólszólalásán. Akkor mindenesetre még, ha nem is kiegyezést, valamiféle „modus vivendi”-t keresett ő is; Nagy László fényes példájával igazolta - a hatalomnak? az íróknak? -, hogy „ma már az írónak nemcsak írnia kell, hanem viselkednie is”. És ezt a viselkedést, ezt a tartást semmiféle irodalompolitika nem írhatja elő: „Végül is tarthatatlan állapot, hogy ebben a nyitott és igen sokféle tagozódást és egyéni kezdeményezést megengedő országban, ahol az évtizedekkel ezelőtt tűzzel-vassal államosított kocsmákat most szinte rátukmálják a rég meghalt csaposok kései szaktársaira, éppen csak az írói, szellemi kezdeményezés előtt záródjék be minden ajtó. Csak azért, mert a hatalom politikának értelmez egy írói-irodalmi jelenséget?”

Aztán mintha a hatalom hallgatott volna Csurkára (vagy tán tényleg hallgatott is, ki tudja?), elkezdték tudomásul venni a valóságot. S mintegy viszonzásképpen ugyanezt kívánták az egyre határozottabban formálódó ellenzéktől is. Csurkának mindenesetre hamarosan tiltakoznia kellett „Az elfogadhatatlan realitás” ellen. Pontosabban a „realitások” ellen: „Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent... Aki itt jól körülnéz, láthatja, hogy milyen pillanatnyi anyagi és szolgáltatásbeli előnyökkel jár a realitás elfogadása, s egyben azt is, hogy az emberi természet milyen súlyos deformáló- dásaival is.” Nincs többé „modus vivendi” keresés, a láthatóan végnapjait élő „létező szocializmussal” semmi értelme bármiféle egyezséget kötni. („Nézzünk szembe a tényekkel: a század nagy tragédiája, amely eddig, ameddig még volt remény a be nem következésére, a nemzedékek sorának adott élethivatást, reményt az üdvözülésre, mégiscsak itt következett be azzal, hogy az új és jobb társadalom megalkotásának a reménye szertefoszlott.”) Sok jó Nyugattól se várható, ma már ott se készül új életprogram, nem születik új társadalomminta, Nyugatnak a realitások el nem fogadásából származó régi energiája kihunyóban, a világ belebénul az elfogadott realitásokba. („A Nyu868