Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)
gat, ahogyan innen látszik - valljuk be: irigylőn sóvár szemmel a pénz bűvöletében élő, önkielégítő társadalommá vált, s mintha teljesen elherdálta volna azt az egykori képességét, hogy a társadalomszervezés mintájává váljék.”) A tanulmány eredetileg egy kulturális szimpóziumon olvastatott fel; az „írástudók” pedig köztudomásúlag szeretnek „árulásukról” (ami alatt persze mindig a többiekét értik), válságról, katasztrófáról, a társadalom különféle „betegségeiről” hallani, s egy politikus hajlamú (tehát hatásra vágyó) író hogy is ne igyekezne tetszésükre szólani? De túl az alkalom vonzásán, összeomló „keleti” szocializmus egyfelől és a fogyasztói jólét konzumkultú- rájába zsibbadt „Nyugat” másfelől, mindkettő egy éhezésbe és nyomorba süllyedő kiszolgáltatott „délre” nehezedve: ez a sötét kép a nyolcvanas évek közepén-végén egyébként is elterjedt „modellnek” mondható közügyek iránt érdeklődő nyugati és kelet-közép-európai intellektüellek körében egyaránt. (Önmagában cáfolva azt a mifelénk makacsul „túlélő” nézetet, hogy a sors- kérdések iránti érdeklődés maradi kelet-közép-európai vagy pláne magyar írók jellegzetessége netán perverzitása lenne.) De még ha látszik is valahol (amint csakugyan látszik is) követésre méltó társadalmi és kulturális modell (Csurka a gazdaság autochton kérdéseit nemigen érinti, de hallgatólagosan számol velük), kellő honosítás nélkül, a befogadó honi háttér hiányában nyilván az sem átvehető. A nemzetnek végül is magának kell felépítenie önmagát, ezt a munkát, a nemzeti építés gigászi művét, még ha akarná is és még a legjobb szándékkal se végezheti el helyette senki: „Az önépítés tehát a megmaradás ultima ratiója.” Ez a logikus, egyszerű, evidens tétel a nagyhatású monori beszéd veleje, talán épp ezért is volt az a beszéd olyan hatásos, talán ezért fogadták az ott összegyűlt különféle gondolkozású emberek egyetemes tetszéssel. Csurka persze szebben, emelkedettebben, fennköltebben fogalmazott, s mindemellett nem nélkülözte a beszéd - kivált a diagnosztikus részeiben - a jellegzetes csurkai humor csípős megfogalmazásait; mindez szintén segítette a hatását. Aminthogy valószínűleg az erős politikus hajlamú íróra is hatott a kivételes monori pillanat, hiszen esztendőkre hátra s előre a magyar politikai gondolkozás csúcsa volt. S tán Donáth Ferenc egységesítést kerülő nemes egyeztető függetlensége is közrejátszhatott, hogy az Uj magyar önépítés feltételei közé fundamentális pontként és mindenféle (ma oly gyakori) álszentségtől mentesen bekerült (úgyszintén nem nyugati mintáktól függetlenül) a szeretet, s véle „a »szelíd technikák« használata, a szolidság, a kis lépések szerénysége, a hatalmi szféra önkéntes átengedése”. („Az önépítés fundamentuma pedig nem is lehet más, mint a szeretet.”) Természetesen sok egyéb fólcsillant még ebben a magyar politikai irodalom gyöngyszemeihez sorolható esszében; a hatalom ravasz, ám kétbalkezes manipulációinak a fölényes leleplezése, a kontraszelekció „kváziliberális” természetének a föltárása, annak a bemutatása, hogyan folyik itt a frázisok alatt nap mint nap a nemzet alá nyomott elesettek tömeges újratermelődése, akik az egykori nincstelen parasztság örököseként, de a falusi kultúra akkor valahogyan még a nyomorban is megtartó ereje nélkül, a végső kiszolgáltatottságban tengődnek. („Milliós csoportról van szó. Tömegről, amelynek igénye sincs a kultúrára, nem csak azért, mert nincs rá ideje... Ez az ember 869
