Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)
meglepő, hogy miért „harmadikutas” az efféle (különben egyáltalában nem Csurkára jellemző) „fontolva haladás”, hacsak nem tekintjük bővebb magyarázatnak a nyomban következő mondatot: „Számára a vérségi kötelék fontosabb, mint az üzleti kapcsolat, egy érzés bármely gondolatnál, a nemzet a nyugati értelemben vett haladásnál.” Vérség - üzlet, érzés - gondolat, nemzet -haladás: íme egy jólfejlett „harmadikút-fantom”, ami Csurka modern (netán posztmodern?) modemségellenességéből kikeveredett. Most már rátűzhető a címke: harmadikutas. De fennmarad a főkérdés: mennyire készült ez a fantom Csurka mintájára? (Hogy a „harmadik útról” most ne is beszéljünk.) Jelen recenzió nem kíván válaszolni erre a kérdésre. De hangsúlyozni szeretné, hogy bármily gondosan jár el valaki, a félreértés elkerülhetetlen. Mindenekelőtt tehát megpróbálom Láncziéhoz fogható gonddal fölvázolni, hogyan értem én félre Csurka ezen kötetben megjelent tanulmányait. S aztán megpróbálom föltárni félreértésemet meghatározó kezdeti feltételeimet, azt a saját nézőpontot, amelyből szemlélve még a tisztán kifejezett gondolatok is óhatatlanul torzulnak, hát még az eleve félreérthetők. Csurka jelen kötetben összegyűjtött írásai a Bibó-emlékkönyv és 1990 januárja között jelentek meg, és ez nem egyszerűen időrendi meghatározás. Ma visszatekintve már nyilvánvaló, hogy ez a fél évtized a világ s benne Magyarország nagy korfordulója volt. Akkor azonban mindez egyáltalában nem volt ennyire nyilvánvaló, és Csurka írásai, másokéval egyetemben állandóan a tűrés és a tiltás határán táncolva, egy akkor még nyomasztóan erősnek és tartósnak látszó rendszer vaskos, ormótlan bár itt-ott kétségkívül korhadt állványzatát feszegették. Nem árt erre figyelmeztetni ma, mikor - utólag - igencsak megszaporodtak az önjelölt állványzatbontogatók. Az ő írásaikkal ellentétben azonban Csurka régebbi munkáin - drámáin és tanulmányain egyaránt - csalhatatlanul fölismerhető az ellenállás fénye, a szembenállás pátosza. Mindjárt az első írásban, amely a Bibó-felejtés címet viseli. Ebben a rövid vallomásban csakugyan nem található különösebb „gondolat”, itt csakugyan uralkodik az „érzelem”. De ez az érzés, a Bibó fontosságának fel nem ismerése miatti saját szégyenét is beleértve, fölismerteti és kimondatja vele a lényeget: „Ennek a kornak, ennek a beteges, elferdült szellemiségű, állandó skizofréniában vergődő, korrupt, pénzimádó, istentelen kornak, ennek a kényszeredett, tántorgásos kiegyezésnek az egyik jellemvonása, tulajdonsága ez a Bibó-felejtés. Nem is lehet másképp.” A második tanulmány, A magyar társadalom erkölcsi állapota ezt az ítélkezést és életérzést fejti ki, „a szuverén szerveződés hiányá”-vá racionalizálva a Bibó-felejtés szégyenét: „A mai magyar társadalom egy úgynevezett lebegő társadalom, amelyiknek nincs érvényes önmeghatározása.” Nem bizonyos azonban, hogy - legalábbis stilárisan - a kifejtéssel nyert a gondolat. Mert míg a „szégyen” nyomban érthető tiszta beszéd volt, az „önmeghatározás” már nem föltétlenül az. Csurka metaforái ugyan körülírják, de - legalábbis jelen recenzensnek - inkább többértelművé teszik, mintsem érthetőbbé. („Az a társadalom, amelyiknek van saját erkölcse, az vonalas irka”. „Az érvényes önmeghatározás nemcsak több és átfogóbb, mint a politikai hovatartozás, mint a jelleg, hanem - egy újabb metaforával - a társadalom génbankja, belső növekedési programja.” „Ahol van a társadalomnak érvényes önmeghatározása, ott egyéni életstratégiák alakulnak ki, ahol nincs, ott csak élettaktikák.” 867
