Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Martos Gábor: "Ez még mindig ugyanaz a társaság" (Beszélgetés Bréda Ferenccel) (interjú)
bár ott is van bizony gyengébb dolog, de - vannak nagy tömbök, amelyek szétoszt- hatatlan egységet képeznek; egy-egy olyan alkotó, mint ahogy az előbb mondtam: Ovidiusz... Hát annak két sorát nem lehet szétbontani, az úgy van megcsinálva latinul. Kis latint is tanulmányoztam az egyetemen, magánszorgalomból, két évig... Szóval rájöttem, hogy úgy kell dolgozni, és nem érdemes semmiféle más mércét használni, tudniillik az az egyetlen lehetséges mérce, és mindenhol, ahol komoly és nagy irodalom van, ott ezekkel a mércékkel mérnek. És ehhez a mércéhez képest azok a kötetek, amelyekről te írtál — most csak Boérnak a Forrás-kötete jut hirtelen eszembe, de az Utunkban, úgy emlékszem, hogy több kortársadról is írtál — ezek hol álltak? Vagy mondjuk - még személyesebbre fordítva — ehhez a mércéhez képest hol álltak a te verseid, amelyekben a nyelvnek, a költészetnek a határait keresve jutottál az olyan versekig, amelyek már nem a beszélt nyelven szóltak - a Kimaradt Szóban jelent meg ilyen -, vagy például a már egyetlen írásjel nélkül írott Mementó című versedig, a tökéletes képpé formált képversig? Ezek azért elég messze vannak - azt hiszem - azoktól a bizonyos klasszikus eszményektől... Amit mindenképpen lehetne mérni klasszikus mértékkel - és lehet is mérni - az mondjuk a filozófiában Gazsi, Molnár Guszti; Ágoston Vilka a kritikában; Szőcs Géza a költészetben mindenképpen, Egyed Péter a prózában, kritikában és filozófiában is; és bizonyára vannak mások, akiket most elfelejtek. Majd igyekszem még egy-kettőt gondolni, hogy kiket felejtettem el, mert meg fognak haragudni, s aztán majd rátérek magamra, hogy hogy látom az akkori munkásságomat. Bizonyára még vannak mások is... Hamvas nagyon jó volt; Szentkuthy nagyon nagy valaki, nagyon nagy hatással is volt ránk, Géza folytán, aki filológiai értékű munkásságot végzett a Szentkuthy- életmű feltárásában és némiképp vulgarizálásában... Amíg el nem felejtem: akinek nagyon nagy szerepe volt a szemünk... a szemem kinyitásában - és aki még Nyugaton élve is nagyon olvasható dolgokat produkál — az kettő van, de ezek már régi emberek; az egyiket úgy hívják, hogy Szőcs István, a másikat úgy hívják, hogy Hajós József. Ok nagyon értékesek, teljesen európai mércével mérhetőek. Na most, ami a magam munkásságát illeti... Gondolom, a verseskötetemben talán van két vagy három vers - főleg a két utolsó vers a kötetben, és talán a Soliloquium - amely a magam képességeihez képest igyekezett egy kicsit abban a szférában mozogni, amelyben - mondjuk - magam mozogtam; tehát csak ilyeneket olvastam, ezeket tartottam nagynak. Ezekben a költeményekben a mai napig is, ha visszaolvasom, nagyon furcsa érzés az, hogy én képes voltam ilyeneket írni; csodálom azt a tollat, amelyik megírta; manapság talán nem is lennék képes rá. Az írás szerintem ihlet kérdése, és az ihlet az egy angyal; ahogy a nyugati okkultizmusban mondják, az a más, a másod, vagy az őrangyalod; amennyiben ez elhagy, ez a fantom, ez az angyal, annyiban lesz belőled Forrás-nemzedék, egyszerű tag; nincs ihlet. írni mechanikusan, motorikusán lehet; viszont, hogy az írásnak legyen töltete, legyen egy mögöttes valósága, az írás legyen csupán egy fátyolt, s amögött lények mozogjanak, elevenedjenek meg, fel, s tűnjenek el, ehhez kell az ihlet, az a bizonyos őrangyal. Mondd, meg lehet azt fogalmazni, hogy a ti verseiteknek a fátylát fellibbentve van-e egy közös lényeg a ti költészetetekben? Van; gondolom az a meggyőződés, hogy az igazság, a világ sokkal komplexebb, mint aminek azt gondolták a közvetlen elődeink; közvetlen elődeink 1900-tól, vagy talán még élőbbről. Hogy sokkal komplikáltabb, sokkal bonyolultabb a világ, amelyet a mi kis létünk fátylai, a mi kis írásaink fátylai takarnak. Gondolom, ezt tudtuk mind844
