Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
No, elolvastam neki. Aszongya: — Szabad lakás van három is. Öt szoba, konyha. Ez az egyik. A másik kettő, az három szoba, konyhás. Abba költözik be, amelyikbe akar. Mondom neki, hogy megelégszem én egy szobával is. De szeretnék becsületes embereknél lakni, nehogy meglopjanak. A szobáért meg majd fizet a kommendatúra a „norma” szerint. Elgondolkodott, aztán aszonta: — Még a legjobb a tanítónőknél lesz magának. Rendes, nyugdíjas asz- szonyok. Két szobájuk van kiadó, de egyet is kivehet náluk. No, ez megtetszett. A nők mindig kevésbé veszélyesek. Kisebb az esélye, hogy rávetik magukat az emberre és elvágják a torkát. Már csak kulturáltabb elem az ilyen. Fölmentünk együtt a tanítónőkhöz. Otthol voltak mind. Az egyik egész jól beszél oroszul.* — Szívesen - mondja -, semmi akadálya, hogy itt lakjon. Nekünk úgyis drága ez a lakás egyedül. így meg majd kevesebb lesz a lakbér. — Hát a háziúr? - kérdezem. — Biztosan elszökött a többi kapitalistával együtt. — Itt nincs háziúr. A magisztrátusé az épület. Volt ugyan egy intézője, de behívták katonának. A német frontra vitték. A lakbért pedig a városháza pénztárába fizetjük be. Mutatják nekem a szobáikat. Soha az életben nem láttam ilyen dúskálást. Szabályosan tobzódnak! Még a padlón is szőnyeg van. Meg virágok, mindenféle. Meg élő madár, amolyan verébforma, de tisztára sárga, kalickában ülve fütyöl. Aztán különböző asztalok, asztalkák, zsámolyok, polcok, stelázsik, szekrények, szekrénykék, székek, fotelek... Olyan flancos dolgaik vannak, hogy az ördög se tudja a nevüket! Na, jól van. Teszem, hogy ez a sok izé cseppet se lep meg, és mintha fogalmam se lenne, hogy a dolgozó nép kapitalista kizsákmányolóinak barlangjába tévedtem. Egy burzsuj kígyófészek kellős közepébe. Kiderült, hogy ez a három spiné három szobát lakott! Szép kis tanítónők!... No, majd a szovjethatalom tisztába teszi őket. Meg azt a „házmestert” is. Várjanak csak. Hamarost a megfelelő helyre kerül mindegyikük. Megbeszéltem a „tanítónőkkel”, hogy este beköltözöm. Egy sarokszobát kaptam tőlük, balkonostul. Kérdezték, sok holmim van-e. „Mije lehet egy frontszolgálatos katonatisztnek?” — förmedtem rájuk. „Nincs semmim. Hiszen háború van, vagy mi a fene!” Aszonták erre, hogy akkor adnak nekem ágyneműt. Beleegyeztem, de azt gondoltam: ki az ördögnek van szüksége rá? Elbúcsúztunk békésen és kultúrember módjára, aztán én mentem körülnézni a városban. Járom az utcákat és látom, hogy a legvalóságosabb burzsuj kígyóbarlangba kerültem. A közönség úgy jár mindenfele, mintha bálba készülne. Bőrcipőt hordanak, félcipőt, topánt, de a száras csizma se ritka. Sok a galléros ing, meg a nyakkendő. És majd’ mindenkin kalap. Adta élősködői!... De a legfurcsábbak a nők: olyan frizurákba fésülik a hajuk, mintha filmcsillagok lennének. A lábukon vékony harisnya, biztosan Párizsban vették, olyan sima, barnás. Könnyű, színes ruhák... akár a virágok. Az életben nem láttam ilyet. Szépségesen kirittyentették magukat a burzsuj 831
