Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)

dögéi. Megyek, mendegélek, azt’ arra gondolok: „Tán egész Lengyelországból idegyűltek a kapitalisták, feleségestül, lányostul? Micsoda gazdagság!”

Egy cseppet meg is rettentem. Hogy ennyi sok vérszopó tekereg itten! De látom ám, hogy a mi legényeinkből is van elég. Járják az utcákat és bizony adnak magukra. Mind beparfümözve szépen, hogy messziről érezni. Hadd lássák a burzsujok, micsoda kultúra van minálunk! Kár, hogy nem szagosítottam be magam én is. Nem volt idő. Majd legközelebb.

Nézem egy helyen, hát pékség. A kirakatablakban kenyér és cipócskák. Meg sütemény is. Az életben nem láttam ilyet. Gondoltam is magamban: no, ez vagy burzsuj propaganda, vagy a lengyel Inturiszt speciális üzlete. Megálltam előtte, azt’ figyeltem. Az emberek bemennek, vesznek, azt’ ki- gyönnek. Én meg csak azon voltam, hogy kilessem: sztahanovista bonra vásárolnak, vagy sima jegyre. Nem tudtam megérteni. Gondoltam, megpróbálom én is, hátha sikerül. Megyek is befele, krákogtam egyet, aztán nyugalmat színlelve aszontam:

— Mérjen le nekem egy fél kiló kenyeret, kérem.

Egy olyan jó csöcsös lyányka volt az eladó. Kérdi:

— Melyikből?

Én meg ujjal mutattam neki a legfehérebbet... akár a kalács. Semmi. Fogta, lemérte, még papirosba is begöngyölte és már nyújtja is.

— Parancsoljon, uram - mondta.

Majd’ lebénultam: úrnak nevezett! Nem gyött rá, mi a dörgés. Azért is adott a kenyérből csak úgy. Vagy tán rövidlátó egy kicsit.

Kérdem:

— Mennyi lesz?

Aszongya:

— Tíz grosi.

Adtam neki egy rubelt, ő meg visszaadott egy rakás kapitalista aprópénzt. Sebón, se jegy, se kiutalás, még kitüntetéshez járó speciális igazolványt se kért.

No, kimegyek a boltból. A kenyér meleg, fehér, csak úgy illatozik. Min- gyárt meg is akartam enni, de észrevettem, hogy senki nem eszik az utcán, csak a mi fiaink rágják a szotyolát. Bedugtam a kenyeret a zsebembe. De kár, gondoltam, hogy nem kértem belőle vagy egy kilót. Tán még annyit is eladott volna. Számolgattam: az gyün ki belőle, hogy a mi egy rubelünkért öt kiló kenyeret is vehettem volna! Hij, édes élete volt a burzsujnak ebben a régi Lengyelországban, a munkásosztály kárára, persze.

Mentem tovább, azt’ látom: megint egy pékség. Az emberek ki-be, mind vesz valamit. No, összekaptam magam én is, aztán sutty, befelé. Most már egyből kértem egy kiló kenyeret. Mutattam ennek is ujjal, hogy a fehérből. És tessék: fogta, lemérte, elvett érte húsz grosit, és kész. De kár, gondoltam, hogy nem kértem mindjárt két kilót. Lehet, hogy annyit is eladott volna? A, de ki tudja... Odább megint volt egy pékség. Már mentem is be azt’ mondom, nyugisán persze, mintha természetes lenne:

— Kérek két kiló fehér kenyeret.

Mire a kapitalista (még a galléros ingét, meg a nyakkendőjét se vette le, hogy legalább valamennyire rejtse a származását) aszongya:

— Nem vinne inkább egy egész veknit? Három kiló a súlya.

832