Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
tudok bonyolítani. Ismerem a politikai kifejezéseket. Igazi kenyeret eszem naponta. Bőr lábbeliben járok. Felvilágosult egyén és kultúrember vagyok. Továbbá a legnagyobb szabadságot élvezem, amit csak ember elérhet a földön. Még ŐT is, a vezérünket, elvtársamnak szabad szólítanom. Gondoljatok csak bele: jogom van szabadon és bárhol elvtársamnak neveznem ŐT! Sztálin elvtárs! Taváris Sztálin!... Hát erre vagyok a legbüszkébb, ettől vagyok a legboldogabb!... Vajon egy kapitalista állam polgára megengedheti magának, hogy az elnököt vagy a királyt elvtársának nevezze? Soha! Legfeljebb egy másik vérszopó elnök vagy elállatiasodott király. Én meg... Máris érzem, hogy az öröm és büszkeség könnyei törnek fel belőlem... Abba kell hagynom az írást és rá kell, hogy gyújtsak, mert még beleszakad a szívem a boldogságba. (1939. szeptember 23., Vilnius) Jelenleg Vilniusban vagyok. Molodecsnóból vezényeltek bennünket ide. Vonattal jöttünk, mert a tankistáink megelőzték a gyalogságot és elsőként foglalták el a várost. Én azonban úgy gondolom, hogy az ellenséget a gyalogság, azaz mi győztük le, velem az élen, mert mi léptük át először a határt és úgy ráijesztettünk a lengyel pánokra, hogy azt se tudták, merre fussanak. Zászlóaljunk a Wilkomierska utcai kaszárnyában állomásozik. Nekünk, tiszteknek, a kommendatúra engedélyezte, hogy privát lakásokat vegyünk igénybe a laktanya közelében. Én a Kálvária utca négyes számú házban szállásoltam el magam. Tegnap mentem oda a kommendatúra parancsával és mindjárt kerestem a lakóbizottság elnökét. Mire aszonták, hogy náluk semmiféle lakóbizottság nincsen, de nem is volt soha. Kiköptem rá:- Na, szép! Hogy tudnak így élni? Aszongyák:- Normálisan. A bejelentésekkel a házmester foglalkozik. No, megyek a házmesterhez. Mutatták az alagsort, ahol lakik. Megyek lefele, azt’ morfondírozok: „Végre látok megint egy kizsákmányolt proletárt”. Hát túrót! Látom, jó nagy szoba, ül benne egy szépen öltözött uraság. Elég volt ránéznem a lábbelijére, azt’ mindjárt tudtam: csizmás ember! Az meg rá se ránt. Ül csak ott és kávét iszik. Az asztalon igazi kenyér, meg egy befőttesüvegben cukor is. Még egy darab kolbászt is felfedeztem a tányérján. Hij, e'fogott a méreg, hogy egy ilyen kapitalista házmestert játszik itt nekem! De nem mondtam semmit, csak magamban gondoltam: „Elgyün a te időd is nemsokára! Véget ér a szaftos-kolbászos élet, meg az a csizma is lekerül a lábadról!” Hangosan meg aszontanr- Jónapot!- Jónapot! - mondta és egy szék felé intett. - Üljön le - tette hozza. Leültem és a kommendatúra parancsát kiterítettem elé az asztalon.- Ez - mondom neki — lakásra szól nekem, ebben a házban. A kezibe vette. Szemüveget tett az orrára. Nézegette a papírt jobbról balról. Aztán aszongya:- Beszélni beszélek oroszul, de az írást nem ismerem. Olvassa fel maga, mi áll ott. 830
