Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
megváltója! De biztosan épp aludott és még álmában sem gondolta, hogy én, Miska Zubov, a Szovjetunió hőse lettem azon az éjszakán. És azt se tudta, hogy azért, hogy ő nyugodalmasan, boldogan és jólétben dolgozhasson, élhessen, én nekirontottam a burzsoá vadállat vérengző pofájának. Bizony, hogy büszke vagyok rá! Mert azt is értem én, hogy elhoztam Lengyelországba uraságok által sanyargatott fivéreimnek és nővéreimnek a számukra ismeretlen szabadság fényét és a mi hatalmas, a világon egyedül álló, igazi szovjet kultúránkat. Hát épp ez az: a kultúrát, a kutyaistenit neki! Hadd győződjenek meg róla, hogy az uraságok és kapitalisták nélkül szabad, boldog emberek lesznek és a proletariátus közös, szocialista kazájának építőivé válnak. Hadd lélegezzék be a szabadságot! Hadd lássák, mi mindent értünk el! Hadd értsék meg végre, hogy csakis Oroszország, az elnyomott népek nagy ÉDESANYJA mentheti meg a világot az éhínségtől, a rabszolgaságtól és a kizsákmányolástól! Úgy bizony. Már vagy hét kilométerre magunk mögött hagytuk a határt, amikor a véres kapitalisták vadállati ellenállásába ütköztünk. Kihasználva a sötétséget valaki mégiscsak megszökött a lengyel határőrsről és riadóztatta a burzsoáziát, hogy közeleg a proletariátus legyőzhetetlen hadserege. Ránk kiáltott egy hang azon az ebeknek való lengyel nyelven. Nem értettem, mit akar, csak visszaszóltam neki hangosan és fenyegetőn, hogy zengett belé a rengeteg: — Add meg magad, fasiszta, vagy elpusztítunk! Erre elkezdtek lőni. Mi meg, gyerünk, bokorba, árokba, ahogy a katonai taktika parancsolja, fedezéket keresni. Aztán fölhúztuk a gitárt és davaj, megszórtuk őket rendesen. Vonított bele az erdő. Vagy két óra hosszat lőttük őket golyószóróval is. Egy hangjuk se volt aztán. De az óvatosság sosem árt. Az ellenség ravasz: lehet, hogy lesbe állt és vár. Közben megvirradt. Nézzük: ott áll előttünk egy szénásszekér, mellette egy döglött ló. Más senki, semmi... Akkor aztán megindultunk óvatosan előre, nehogy valami kelepcébe essünk. De szerencsésen végződött minden. Úgy látszik, az ellenség megértette, micsoda hatalmas erővel áll szemben, és szégyenletesen megfutott. így sikerült hát nekem, a győzhetetlen Vörös Hadsereg alhadnagyának, szakaszomnak élén behatolni a burzsoá Lengyelországba. Pontosan 1939. szeptember 17-re virradó éjjel. Hurrá, hurrá, hurrá! Feljegyzéseimet egy Vilnius nevű városban kezdtem írni. Hatalmas Vörös Hadseregünk és — mindenek előtt! — NAGY VEZÉRE, Sztálin elvtárs dicsőségére írom, amit írok. Természetesen Neki is ajánlom, mindjárt az elején. Nagyon jól tudom, erőtlen az én toliam, hogy leírjam vele vezérünk nagyságát és a szeretetet, amit iránta érzek. Ahhoz egy Puskin vagy egy Majakovszkij tolla kéne. Én csak annyit tudok pontosan leírni, amit magam látok és hallok ezekben a nagy, történelmi napokban, melyeknek során néhány elnyomott nemzet ismét felszabadult a kapitalista rabiga alól. Mindahányszor a mi nagy VEZÉRÜNKRE és TANÍTÓNKRA gondolok, érzem, hogy elfutja a szememet a könny. Mert mi is lennék nélküle? Embertelenül kizsákmányolt és sanyargatott cári rabszolga. Most pedig én, akinek az apja egyszerű munkás volt, katonatiszt vagyok. Abban a tisztességben részesültem, hogy a Komszomol tagja lehetek. Elvégeztem a tízosztályos iskolát. Tudok írni, olvasni, csaknem hibátlanul. Még telefonbeszélgetést is le 829
