Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - B. Juhász Erzsébet: Molnár H. Lajos: Falra hányt esztendő (kritika)
I okulásnak is, s nemcsak a tényeket megőrző dokumentumnak szánná ezt a beavató őszinteséget. Mementóul közvetlenül egy sajnálatosan tipikus újságírósorsot kínál, de ugyanolyan fontos számára e hivatás általánosítható szakmai, értelmiségi tartalma is. Bravúros szellemességgel tipizálja riportalanyait és kollégáit. Utóbbiak esetében gazdagabb a repertoár: van lelkes „szervező” újságíró, aki viszont nem ír, van „buzgómócsing”, „kuli”, az „óvatos-gárda” tagja, „profi, dörzsölt fickó” és „szakosodott” kolléga, „lelkes maszekoló” és persze „szenzációs és botrányos” kényszerhős. Önmagát a „botrányos” újságírók közé sorolja a főszereplő, Szántó Gábor. Tevékenységének ez a „botrányos” motívuma azonban nem is annyira mentalitásából, hanem abból a kényszerből ered, amelyet a külső körülmények torzító hatása jelent. így a személyes sérelem a banalitás jelentéktelenségében oldódik fel az újságíró megítélése szerint, törvényszerű, a foglalkozással járó vírusfertőzés ez, amelyet s buzgók, a kulik és az óvatosak sikeresen megkerülhetnek. De hogyan lehet védekezni akkor, ha egy apró cikk nyomán az újságíró ellen egyre fenyegetőbb hadjárat indul? Közben lényegtelenné válik maga a hétköznapi alapkérdés, nevezetesen egy lakótelep lakóinak vitája zsarnok álgondnokukkal . A gépezet beindul, elkezdődnek a zaklatások, az újságíró mellett főnökei már egyre óvatosabban állnak ki, „segítő-megfigyelő” munkatárs is kerül mellé, szaporodnak a kihallgatások, s kirajzolódnak a bürokratikus és nemzetiségi, politikai ellentéteket szító összefonódások szálai. Szántó Gábort köz- és magánéletében egyaránt lehetetlenné teszik. A másokat hivatástudattal védelmező újságíróból önvesztő, alkoholista-hajlamú értelmiségit, „gyanús őrültet” kreál ez a gépezet. A túlélt infarktus után, terapikus horgászgatás közben tűnődik Szántó Gábor a vele történteken, próbál kitalálni, kilátni abból az alagútból, amelybe beterelték. Az esélyt az ebből a helyzetből való kitörésre vagy inkább kilopakodásra ismét hivatása folytatásában látja Szántó Gábor. Tudja ugyan, hogy így újra provokálja ugyanazokat az ellenségeket, akik ide juttatták, de közben visszanyerheti önbecsülését is: „Még nem tudni, folytathatom-e a játszmát, de a szándék bennem van. Melyüket? Hát ugyanazt: kicsiny igazak védelmének játszmáját. És hogyan? Kevesebb hévvel, de elszántan, nem durván, de keményen, alkalmazkodva és nem gyáván. És nem állunk le csupán azért, mert csahol vagy vijjog valaki.” A kör bezárul, a kényszerpálya ördögi, az újságíró morális igényessége ugyanolyan meghatározó erő, mint a külső körülmények fenyegető, letaglózó szerepe. Ebben a szembenállásban azonban korlátlanul lehet kockáztatni az újabb kifulladásig, hát mi más ez, ha nem az újságírói hivatás szépsége és értéke. (Szépirodalmi, 1990) I 765
