Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Dalos Margit: De hol van az igazi Szopot? (novella)

Ez egy másik Szopot. - Mondtuk nagyon csendesen.

És itt jön be mindig a csillagos ég, amit akkor elmulasztottam megnézni, de tudnunk kell, hogy a valódi éjszaka alatt kuporogtunk a makett szállodában, fejünkre húzott párnával s paplannal; csillagképek lüktettek fölöttünk, és a fekete hegy mögött is csillagképek voltak, de ezt csak azok láthatták, akik a hegytetőn éltek, a feketeruhás kalugyerek, akik biztosan virrasztanak, mert ünnepet várnak, talán holnap lesz a nagy zarándoklat, s megmosott testtel és megfésült szakállal állnak a szférák és más égi rétegek fókuszában, és rezgő hullámhosszokon érintkeznek a minden mást magába foglaló Istennel.

A kolostort már kitakaríthatták.

Térden csúszva vakarták a lecsöpögött gyertyát a templom kövéről.

Kiszidolozták a gyertyatartókat.

Lemosták a feketére csókolt ikont, melyen újra úgy nézett ki Krisztus, mint aki elől felhők úsztak el.

Lemosták a színes ablakokat, és új füvet tettek a füstölőbe, megjavították a selyempalástokat, és kigazolták a kolostorkertet.

Láttad a csoportot, amelyik este érkezett? - Kérdezte J.

Biztosan a zarándoklatra jöttek, nesztelenül vonultak a szobáikba, egész puha lábbelijük lehetett, mert a lépésüknek nem volt hangja, saru, vagy felálló orrú szattyán, vagy vékony csizma; ahogy az ajtókon beléptek, libbent a hosszú szoknyájuk, a fejükön kendő volt.

Biztosan hajnalban indulnak majd, hogy időben feléljenek a hegyre. Mondtuk még, vagy csak gondultuk, ami mindegy volt, mert a hangerősítőktől még a párbeszédek is egyszemélyessé váltak.

És másnap reggel a csönd, és a testünk törődöttsége, és a gyötrő gondolat, hogy nem szedtük le a kocsiról a tükröt és az ablaktörlőt, és hogy a reggelihez neszkávét kell vinni, mert különben baj lesz az úton, és cihelődtünk, meg pakoltunk, elmegyünk Szopotról, nincs fürdő, szelíd muzsika, ventilátoros kalap, lengedező párák. Nem gondoltunk a hegyre sem, csak amikor a reggeliről indultunk vissza, fölfelé a lépcsőn, akkor jöttek ki az ajtókon a puhaléptű zarándoknők, némelyik olyan, mint a kazári madonna, és gyűltek, gyűltek, és szóltak egymáshoz, és a megszólalásig egyformák voltak, csak az egyik öreg, a másik fiatal. Kirgizek? Tadzsikok? Uzbégek? Hogy kerültek ezek ide, és mit fognak csinálni?

És mire újból elindultunk a lépcsőn, fönn az asszonyok sora szétvált, és ott állt az ősz öregember a botjával, fején kerek hímzett sapka, kiugró pofacsontja fölött mindent felmérő szemek, így ábrázolhatják a kirgizek a földön járó Istent a szent asszonyok között, és elállta utunkat, és láttuk, hogy dolga van velünk. Megkérdezte tőlünk, hogy honnan jövünk, és mi mondtuk, hogy Vengrijából. Vengerszkij Szocialiszticseszkij Republik, mondta hatalmas hangon, a botját is megemelte, fölöttünk lendült a bot, azt hittük, vállon ver minket, mint egy avató szertartáson, de csak azt kiabálta még diadallal, hogy Janos Kádár, és az asszonyokon is végignézett, akik mosolyogtak alázattal, és ők is kimutatták irányunkba jóindulatukat, majdnem egyszerre bólogattak. És láttuk, hogy ez is zarándokút, csak másféle templomokba, ezeken a templomokon újklasszicista oszlopok vannak és szigorú timpanonok, s a főfalon képek elrendezve, mint a hármas tagozatú oltár, a

680