Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Dalos Margit: De hol van az igazi Szopot? (novella)

középső kép följebb, a két szélső lejjebb mindig, és itt is szertartás folyik és prédikáció, és bűnbánat és önostorozás, és otthon, a Tadzsik, vagy Kirgiz, vagy Üzbég Szocialiszticseszkij Republikban a kereksapkás ember olyan, mint egy főpap, egy főkalugyer; az asszonyok súrolják a kövét, mossák az ablakát, tisztítják a feketére csókolt képeit, gazolják a kertjét vagy kolhozát. Mosolyogva intett utánunk, amikor továbbléptünk, majdnem olyan kedves méltósággal, mint egy pátriárka.

Itt az ösvényből kilépve a levegőnek nyomása lett, mely higanymilliméterekben is kifejezhető, és idegen szaga, mint a parkolóhelyeknek. A sokféle jármű sajátos kipárolgásából áll össze a parkolószag, mint a közös, nagy hálótermek emberszaga. Kollégiumok, laktanyák, turistaszállások. És itt a piros busz, oldalán a felírással: Szovtranszavto. Úgy teszek, mintha csak most venném észre, pedig már az ösvény mélyén is tudtam róla, a pirossága a kopasz ágakon átvirított, és szinte vibrált a hófoltok között. Egyszer a téli ösvényből kilépve itt is kirgizeket, tadzsikokat, vagy üzbégeket láttam, először csak a feneküket, aztán a kerek sapkájuk tetejét, mert mindnyájan lehajoltak, körbehajolták a csodát, mint a pásztorok a betlehemi gyermeket, mosolyogtak, és némelyik félénken még oda is nyúlt, így simogathatják a kirgiz pusztában az újszülöttet, esendő, ügyetlen, férfias mozdulattal, és szinte látni véltem mögöttük a sok göndör szőrű bárányt. De a becézésnek, átszellemült mormolásnak véget vetettek: az osztrák úr lecsukta a motorház tetejét. Az osztrák úr olyan volt, mintha önmaga hivatásos sofőije lenne, sötétkék öltönyben, nyakkendősen, és a kemény hidegben sem vett kabátot, bár lehet, hogy éppen csak kiszaladt a szállodai szépségszalonból, a fodrász és a pedikűrös között gyorsan megmutatta ezeknek a pusztaiaknak, hogy hogyan működik az autó motoija, és csodálatos perceket élt át a sok fekete szem gyűrűjében, nem lehetett ellenállni, az ablakmosót is beindította, a reflektort is; villogott, dudált és sebességet váltott, a friss frizurája olyan volt, amilyent a tévé-fodrászok csinálnak a főidőben szereplő nyilatkozóknak. És oly meghitt volt a pillanat itt az erdő szélén, az elegáns szálloda mellett, a frissen nyírt haj rendezettségével, hogy sok-sok év előtti szavak is eszébe jutottak, és fennhangon azt mondta: Moszkvics harasó. Harasó, zúgták a pásztorok. Volga harasó. Harasó, jött egyszerre a válasz. Ez már majdnem olyan volt, mint az üzenetváltás. Vagy templomi hozsannázás. Litániázás.

S akkor az egyik feketeszemű felegyenesedett, magára mutatott, és azt mondta, neki Volgája van otthon. (Nagy fekete, hivatalos Volgák, ringanak, mint a főúri határok, függöny is van az ablakukon, tadzsik, üzbég és kirgiz szemek néznek ki mögüle. Hogy a hátsó ülésen ki ül, sose lehet tudni.)

Ócseny harasó! Emelte két kezét magasba az osztrák úr, de még mielőtt a kórus belekezdett volna, a Volga-tulajdonos előrébb lépett, és szavakkal és mutogatással azt mondta, hogy cseréljenek. Volga legyen osztrák úré, Toyota legyen övé.

A szertartás menete megakadt, néhány pillanatig csend volt, aztán mindent elsöpörve kitört a hahotázás, egymás hátát verve nevettek a kirgizek, tadzsikok, üzbégek, az osztrák úr mosolygott, amazok elindultak a szálloda felé, ő meg futott vissza a szépségszalonba, nehogy a pedikűrt lekésse.

Tabéri úr kalapjából bújt ki mindez. Dehogy bújt. Repült, mirR amit egy ventilátor fúj szét, aztán csak kapdozzon az ember, míg mindent összeszed.

681