Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Konrád György: Így beszél a metropolitán tücsök (esszé)
idevalósiak egészen jól megvannak magukkal. Ez a város azoknak tetszik, akik az identitások kavalkádjában gyönyörködnek. Az én szememben ez a metropolitán tarkaság, pazarul groteszk és megindító. A világváros gigantikus és bóvli esztétikája. Lehet, hogy New York az egyetlen világváros, ha van egyáltalán olyan. New York és a világkapitalizmus szinonimák. Ez a város tudja magáról, hogy megérkezett a világtörténelembe, méltányolja a másfajtát, és érdekesnek tartja az egyszerit. Ez az a hely, ahol a leginkább megengedheted magadnak, hogy a szörnyetegeket és az angyalokat regényfiguraként figyeld. Itt igazán nem nagyon érdekes, hogy mennyire vagy nyugatvagy kelet-európai, örülj, hogy megvagy, have a nice day! Amerika csinálja magát, egy lépcsővel mindenki feljebb nyomakszik, versenyfutás a boldogulás felé, mindenki lohol a nagy maratonin. Mennyiségiek, kiszámítóak, racionálisak, a dolgok ára legalább annyira érdekli őket, mint a dolog maga. Cselekvő emberek, hisznek abban, hogy a dolgokat lehet értelmesen is elrendezni, az érdekeltek közös megelégedésére. Kevés történelmi, ellenben sok morális szempontjuk van. Ebben a féktelen városban az emberek megcsinálták magukat, olyanok lettek, amilyenné lenni bírtak, ez telt tőlük. A kormányzatra úgy gondolnak, mint valami zárójelbe tehető ideiglenességre. * Állami ember, városi ember: érdekes fogalompár. Az állami ember szolgál, nem ér rá jól érezni magát. Vagy az államot szolgálja, vagy a megreformálását. A városi ember nem sokat gondol az államra: a kormány, mint valami zavaró időjárási fejlemény, majd elmúlik, jön más, a város marad. Kisváros, középváros, nemzeti nagyváros, világváros. Ma a világváros az igazi nagyváros, belőle lehet a kisebb városokat megérteni, nem pedig megfordítva. Belőle olvashatom ki a város filozófiáját, az urbanizmust, mint világnézetet. Mindenkinek megvan a maga urbánus világképe, a várostervezőnek és a polgármesternek is, a taxisofőrnek és a gyalogjárónak is, a háztulajdonosnak és a csövesnek is. Egyik oldalon az urbanizmus, a másikon az etatizmus, ez két ízlés, két filozófia, szellemünknek ez a két pólusa. Aki szereti a várost, az a választott közösség híve és vonzódik a szabadelvű politikához. A körmére akar nézni a városfólötti, tehát az állami hatalomnak. Az államkultusz városellenes, mindet egyformára szürkíti, kiöli belőle a rögtönző jókedvet, és ezért a nagyvárosból is sikerül provinciális fészket csinálnia. A városi polgárt csakis valami magasztos közösség nevében lehet megrendszabályozni, föltéve, hogy a fegyver és a pénz a magasztos közösségre hivatkozók markában van. Minél államibb egy város, annál inkább hódít a szögletes, merev, külsődleges, homlokzatszerű stílus. A nagyvárosi ember kihívó, és jól érzi magát kisebbségben is. Világos, hogy vannak savanyúszájú ellenségei. Kell, hogy legyenek provinciális erénycsőszök, akik a furcsa monstrumot irigyen gyűlölik. * 585
