Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Konrád György: Így beszél a metropolitán tücsök (esszé)
titás gyanakvásai. Egy nemzet éppúgy nem tarthatja magát nagynak, mint egy ember, ha van némi jóízlése. Egy nemzet akkor nő, hogyha tanul. Betegség, autizmus, ha a kollektív-nemzeti öntudat egészen megszállja az agyunkat, és más dolgokra már nem jut figyelem. A vesztesek kitolják maguk közül az ólból azt, aki nem eléggé vesztes. Regresszív lelkiállapotban behúzódunk a barlangba. Rémült férfiak attól tartanak, hogy a keveredésben el fognak tűnni. A férfias tekintélyuralom félti magát a városi, tengeri, női elemtől, amely befogadni és megtermékenyülni nem utál. Hogy egy város mennyire civilizált, az abból derül ki, hogy milyen helyet töltenek be életében a nők, akik nélkül nincsen nagyvonalúság és bölcsesség. Ez a városi-női szellem maga után hív, jobban érdekli a beolvasztás, mint a határok védelme. * A balszerencse itt a végzet köznapi arca. Sajnálatos, hogy törökök, németek, oroszok túlságosan is sokáig maradtak itt kéretlen. Miért nem voltunk számosabbak, erősebbek? Nem tekintettem magamra nézve szellemileg is kötelezőnek azt a tényállást, hogy átcsúsztunk Kelet-Európába, és gyanakodtam vallássá átalakuló végzetkultuszunkra. Nagyon is hajlamosak vagyunk meghatározottnak látni magunkat, mégis nekünk mindig az volt a kedves, aki packázott az ésszerűséggel. Ami nem volt elég bonyolult, az énnekem nem is tetszett igazán. Még senkitől sem kaptam olyan teóriát, amellyel meg tudnám magyarázni a saját életemet. A hiteles világnézet egyszeri, mint egy érett ember arca. * 1982 decemberében - kilenc éve már! - Nyugat-Berlinben írtam a soros regényemet, mikor jött egy kivágott újságcikk hazulról, a pártlap kellemetlen stílusban engem támadott, az ellenség ügynökének nevezett. Ez zavaró benyomás volt, de igyekeztem nem gondolni rá. Szívesen néztem a fal belső felén a graffiti-folklórt. Nyugodt város, ahol sem a bank, sem az ipar nem talált székhelyre, csak az a szellem, amely felfrissül a klausztrofóbia és a klausztrománia belső párbeszédétől. Itt volt a fal, de engem nem sokban akadályozott, csak annyira volt jelen, hogy ne feledkezzünk meg róla, de annyira nem volt szoros, hogy ne tudjunk vidáman hemzsegni intra muros. Kedveltük a kíváncsi berlini közeget, amely akár a budapesti, nem igazán nagyvárosi, de már majdnem az. Pablo feldobta ősz haját és megkínált az ezüstkulacsából whiskyvel. Az embernek szüksége van a falra, hogy tudjon egyet-mást a szabadságról, mondtam. Rázta a fejét, nem biztos, hogy egyetért velem. Észrevette, hogy sok mindent csak azért mondok, mert úgy döntöttem, hogy visszajövök Budapestre. * 578
